Sziasztok! Remélem, mindenkinek csodásan telik az idei Karácsony :) Ma este egy kis kirándulásra invitállak titeket... Lehet, hogy nem sokan vagytok jártasak a Bad Omens fandomban, de ha velem tartotok, ez biztosan meg fog változni. A januárban induló új történetben betekintést nyerhettek egy éppen feltörekvő zenekar életébe. Real fanfiction lesz, tehát a legtöbb tény a valóságból származik, amit kibővítettem, és amiben egy életmentő (azt hiszem, ez egyáltalán nem túlzás) barátság lesz a középpontban, ami lassan, de biztosan átalakul... A sztori több szempontból is nagyon fontos nekem, ezekről később majd beszélek még.
A mai kedvcsináló rész azért is érdekes, mert időrendben a fősztori után játszódik, de remélem, hogy egy kis karácsonyi hangulatba csomagolva ti is ugyanúgy megkedvelitek Noaht és Nicket, mint ahogy én :)
A város utcái már késő délután a sötétség leple alá kerültek volna, ha nem lett volna minden roskadásig telepakolva karácsonyi díszekkel. Így csak annyi történt, hogy a nappali fényt a mesterséges, színes LED-fény váltotta fel. Fáradtan csuktam le a laptopom, úgy döntöttem, aznap elég a munkából. Megdörzsöltem a szemeimet, és a tekintetem azonnal az életem értelmét kereste. Nick az erkélyen állt, csípőjét a korlátnak döntve, a kabátját a szabad karjával összehúzva magán, és miközben cigizett, a járókelők kötötték le a figyelmét. Hűvös volt aznap, de ez nem állíthatta meg az embereket, hogy kint legyenek, és felkeressék a karácsonyi vásárt. Amikor meghallotta az ajtó nyitódását, megfordult, eloltotta a cigit a korláton, és kifújta az ég felé az utolsó adag füstöt. Egymásra mosolyogtunk, és szó nélkül léptem mellé. Láttam rajta, hogy fázik, ezért oldalra nyúlva átkaroltam őt, az orrom a hajába fúrtam, amit feltornyozott a feje tetejére egy kontyba, és amiből néhány sötétbarna, vastag tincs már kiszabadult a nap folyamán. Mélyen beszívtam a menta, füst és valami édes, talán a fahéjas tekercsre hasonlító illatát. Nick felém fordult, hogy bebújjon a nyitott kabátom alá.
- Végeztél az e-mailekkel? - dünnyögte a pulcsimba. A forró leheletétől, és a mély, rekedt hangjától azonnal libabőrös lett a karom. Nem válaszoltam, helyette a nyakához hajoltam, és a fogaim közé szívtam a tetovált bőrét. Nick felsóhajtott, és szinte rongybabává változott a karjaim között. Elégedetten mordultam fel, és erősebben szívtam a nyakát. Csak az a gondolat térített észhez, hogy két nap múlva meg kell jelennünk egy családi vacsorán, és talán jobb lenne, ha nem úgy nézne ki, mint akit megtámadott egy vámpír. Kelletlenül emeltem fel a fejem a nyakától, és láttam, hogy elmosolyodott, még mielőtt kinyitotta volna azokat a csodálatos, zöld szemeit.
- Félsz anya rosszalló pillantásaitól? - kérdezte kihívóan, mintha a gondolataimban olvasna.
- Inkább Danni szókimondó kommentjeitől – feleltem neki.
- Még jó, hogy anya és a húgom is oda vannak érted.
- Igen, ez ilyen családi vonásnak tűnik – vágtam rá büszkén.
- Hát lebuktam… - jelentette ki Nick drámaian. A mosolyom ördögi volt, miközben a kezem a nadrágja kidudorodó részére szorítottam. Nick ajkai elnyíltak, és máris feléjük hajoltam.
- Hát le… - motyogtam a szájára kuncogva. Egy hosszú, szenvedélyes csók után Nick húzódott el először, hogy a szemembe tudjon nézni. Kicsit alacsonyabb volt, mint én, ezért hátra kellett döntenie a fejét. A hüvelykujjamat a puha, vörös ajkához emeltem, és lassan végigsimítottam.
- Tudod, hogy egy éve ilyenkor volt az első alkalom, hogy felfedtük az érzéseinket egymás iránt? - kérdezte tőlem. - Talán nem szavakban, de tettekben mindenképp.
- Hogy is felejthetném el? - kérdeztem vissza, miközben összetámasztottam a homlokunkat. Nick lehunyta a szemét, lágyan elmosolyodott, és én is elmerültem az emlékekben. Arra az estére úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. A kiéhezett csókokra, ami előtt hónapokig kerülgettük egymást, mint két lélek, akiket egymásnak teremtettek, csak túl vakok ahhoz, hogy ezt észrevegyék, az érintésekre, ahogy az ő kreol bőre hozzásimul az én világos bőrömhöz minden lehetséges felületen, a hangokra, a sóhajokra, amik teljesen összeolvadtak. Másfél évtizeden keresztül voltunk legjobb barátok, de csupán egy éve kattant minden a helyére. A szeretet és a törődést mindig is ott volt, de a vágy őrjítően lassan nyert utat magának. Ezenkívül nem sok minden változott. Nick ugyanúgy a családom maradt, mint mikor tizenöt éves koromban összeköltöztem vele. Ugyanúgy ölelt és próbált megnyugtatni, ha az álmaimban előjöttek az átélt traumák, mint régen, és a dal, amit együtt mindig meghallgattunk lefekvés után, még mindig csodákra volt képes, ha álmatlanság gyötört.
- Hm… jó illatod van – suttogtam neki. Nick kuncogott, és felnézett rám a sűrű, sötét pillái alól.
- Cigifüst? Nem hiszem, hogy túl sok ember szereti… 
Összevontam a szemöldököm, és talán a szám is lebiggyesztettem.
- Karácsonyi süti. Vanília, fahéj… - soroltam neki durcásan. - Otthon…
Ahogy lesütötte a szemeit, tudtam, hogy sikerült zavarba hoznom. Nem ez volt a célom, de mindig áhítattal csodáltam, mennyire nagyon tud értékelni egy egyszerű kis bókot is. Otthon… egy olyan dolog, amit gyerekként nekem nem adatott meg, de közben a hiánya elég erőt adott, hogy felnőttként meg tudjam alkotni azt a biztonságot adó közeget, ami előtte hiányzott az életemből. Ennek az egésznek Nick volt az alapja, amire szerettem minden nap emlékeztetni. Ha ő nem fogad be akkor, amikor elmenekültem az anyám elől, akkor ki tudja, hol lennék most. Ennél biztosan egy sokkal rosszabb helyen, mert az ölelésében lenni felért a mennyországgal.
- Valaki karácsonyi sütit említett? Megéheztem.
- Hát én is – néztem rá sokat sejtető pillantással, néhányszor felvonva a szemöldököm. Nick játékosan megforgatta a szemeit és kibújt az ölelésből.
- Először a süti, aztán bármi, amit szeretnél – fordult vissza az erkély ajtajában.
Az ígéretre a lábaim maguktól mozdultak, hogy kövessem őt be, a meleg lakásba.
***
- Az összes helyszín telt házas, Noah! Ez hihetetlenül nagy dolog, de azért várható volt – foglalta össze a tényeket Matt, a menedzserünk, akinek kihangosítottam a hívását, hogy Nick is mindent hallhasson. Ezután elbúcsúztam tőle, mert akármilyen jó híreket közölt, mégiscsak félbeszakította a szexi mézeskalácsevésünket. Nem a mézeskalács volt a szexi, hanem a velem szemben ülő fiú, aki szinte eltűnt a vastag karácsonyi pulóverében, és közben olyan jólesően nyújtózkodott, mint egy macska. A kinti csókcsatánk következtében még több tincs szabadult ki a kontyából, és nagy volt a kísértés, hogy mindet az ujjaim köré tekerjem.
- Büszke vagyok rád – mondta Nick, miközben leharapta egy mézeskalács szarvas fejét.
- Én meg rád. Te is ugyanannyit beletettél, hogy a zenekar sikeres legyen – mondtam neki. - És végig mellettem álltál. Akkor is, amikor teljesen elveszítettem az eszem. Emlékszel arra a napra? Amikor abba akartam hagyni az egészet, mert minden túl sok volt?
Nick lassan megrágta és lenyelte a süteményt. Az állát a tenyerébe támasztotta, a másik kezével pedig az én kezemért nyúlt. A tetovált ujjaink összefonódtak, az enyémek a zenekar nevével, az övé a holdfázisokkal.
- Igen, és arra is emlékszem, hogy mennyire erős voltál. Veled voltam végig, de végül te másztál ki a gödörből. És ne felejtsük el, hogy írtál egy piszkosul jó dalt.
Évekkel ezelőtt történt, amikor olyan mélyre zuhantam, mint előtte még soha.
- Úgy éreztem, hogy egy senki vagyok, és nem érdemlem meg az életet. Hirtelen elhittem minden egyes bántó szót, amit valaha is hallottam az anyámtól. Arra gondoltam, hogy nekem kellett volna meghalnom abban az átkozott balesetben, nem az apámnak… - soroltam a tényeket teljesen érzelemmentes hangon, miközben a körmeimet piszkálgattam, de ezt a terapeutám nem láthatta a videochates beszélgetésünk közben.
- És mit mondott Nicholas? - kérdezte. Egy hosszú tincset a fülem mögé simítottam, de hiába próbálkoztam az eltereléssel, valószínűleg minden az arcomra volt írva, amikor kimondta a legjobb barátom nevét. Alig bírtam visszafogni a mosolyt, a számat rágcsáltam belülről.
- Azt, hogy legyek büszke arra, amit elértem a zenekarral. És hogy nem vagyok tökéletes, de ez nem is számít, mert senki sem az. Még azt is, hogy… hatalmas dolog, hogy ki tudtam lépni az anyám árnyékából, de ne ijedjek meg, ha vannak rosszabb pillanataim – hablatyoltam össze-vissza. Lelkileg túlságosan labilis állapotban voltam ahhoz, hogy el tudjam rejteni az érzelmeimet. Az idősödő nő elmosolyodott, és leírt valamit a jegyzetébe.
- Még mindig úgy gondolod, hogy nem érdemled meg, hogy szeressenek? - kérdezte a képernyőn keresztül is mélyen a szemeimbe nézve.
Felnyögtem, és a plafon felé fordítottam a fejem. A saját lelkünk feltárása néha borzasztó kimerítő tud lenni.
- Nem tudom…
- Szerintem tudod – mosolygott rám ugyanolyan nyugodtsággal, miközben én tomboltam belül. - Mi van a barátaiddal? A rajongókkal? Nicholasszal?
- A rajongók nem ismernek – forgattam meg a szemem. - Csak egy idealizált képet látnak rólam.
Beleegyezően megvonta a vállát.
- Oké, Noah. Ezzel az érveléssel nehéz vitatkozni. De mi van a barátaiddal? Nicholas sem ismer igazán? Vajon miért ment azonnal oda, amikor megtudta, hogy segítségre van szükséged?
Felültem az ágyon, és legszívesebben fel-alá járkáltam volna a szobában, csak nem akartam még őrültebbnek tűnni, mint amilyen valójában voltam.
- Ő mindenkinél jobban ismer. Talán jobban tudja, hogy ki az a Noah, mint én magam – feleltem összeszorított fogakkal.
- Elengedhetjük azt a feltevést, hogy csak egy „idealizált képet” lát rólad? - kérdezte macskakörmöket rajzolva a levegőbe.
- El… - motyogtam legyőzötten, a szemben lévő falat bámulva. Eszembe jutott az az este, amikor megkértem, hogy segítsen megmosni a hajam, mert olyan rossz állapotban voltam, hogy az ágyból sem akartam kimászni. A gyengéd érintéseire, a törődésére olyan nagy szükségem volt, mint még talán sosem. - Nick a legszörnyűbb pillanataimban is látott már. Amikor előjött belőlem az anyám, vagy amikor teljesen összetörtem…
- És? Visítva elmenekült, esetleg szentelt vizet locsolt rád, egy feszületet szorongatva a kezében, miközben latinul skandált?
Nevetni kezdtem, és hátradőltem az ágyon. A hasamra szorítottam a kezem, és csak nevettem, és nevettem, hetek óta akkor először. A hölgy, Melanie nem szakított félbe, vagy kért arra, hogy válaszoljak a kérdésére. Azt hiszem, a nevetésem megadta a választ. - Rendben, Noah. Akkor jövőhét szerdán ugyanekkor beszélünk.
Megszakítottuk a hívást, de egy rövid időre még a szobámban maradtam, hogy átpörgessek magamban mindent, amiről beszéltünk. Kellett egy kis idő, hogy a dolgok leülepedjenek, de úgy éreztem, aznap történt a legnagyobb előrelépés az összeomlásom óta afelé, hogy újra a régi lehessek. Valahol mélyen legbelül büszke voltam magamra, mert miközben anyám gúnyos, megvető szavai elhalványultak, Nick biztatása felerősödött a tudatomban.
Mosolyogva mentem le a stúdióba a fiúkhoz. Jolly és Nick mindketten a kanapén ültek, és új, még félkész dallamokat pengettek gitáron. Ahogy az ablakon betűző napfény megcsillant Nick sötét haján, egy pillanatra megtorpantam. A pillantásom lesiklott az ujjaira, amik gyakorlott mozdulatokkal fogták le a húrokat, és csak arra tudtam gondolni, hogy bármit megadnék azért, hogy magamon érezhessem őket. A bőrkeményedésekkel együtt. Nick illatával, a teste forróságával, a borzongatóan rekedtes, mély hangjával együtt. A gondolat, vagy ösztön, hogy érezni akarok, hirtelen és letaglózón tört rám, mint egy gyorsvonat. Szükségem volt rá, hogy tudjam, sikerült, és túléltem ezt a nyomorult időszakot.
Nick felnézett a gitárról, a zöld szemei szinte világítottak a fényben. Elmosolyodtam, és nyeltem egy nagyot. Nick egy rövid ideig az arcom fürkészte, próbálta kitalálni a hangulatom, de aztán ő is elmosolyodott. Akkor jöttem rá, hogy szembe kell néznem az igazsággal, ha tetszik, ha nem. Volt ez a vágy, amit évek óta próbáltam elnyomni magamban, és amikor elköltöztem a legjobb barátomtól, aki szinte gyerekkorom óta menedéket nyújtott nekem, azt hittem, sikerült. De abban a pillanatban, amikor kibújtam a depresszió és a szorongás fogságából, újra fellángolt. Elcseszett vagyok… de még mennyire elcseszett… Odaültem hozzájuk a földre, előkaptam a füzetem, amibe a dalszövegeimet írogattam, és elkezdtem énekelni a dallamra, amit játszottak.
„I was lost, but now I'm found
Under the lights and in the sounds
So let us sing and sing it loud
That we're not perfect, but we're proud of who we are”
„Elvesztem, de már magamra találtam
A fények alatt és a hangokban
Úgyhogy énekeljünk, és énekeljük hangosan
Hogy nem vagyunk tökéletesek, de büszkék vagyunk arra, akik vagyunk.”
Aztán az egyik napon már azon kaptam magam, hogy többé nem kellett harcolnom a vágyaim ellen. Nick velem szemben ült, a húgának írt valamit a mobilján, de közben fel-fel nézett rám. A lábát felrakta az ölembe, és elégedetten hümmögött, miközben masszíroztam a talpát. Egy újabb mézeskalácsért nyúlt, és összevonta a szemöldökét, amikor rájött, hogy az az utolsó a tálban.
- Kéred az utolsót? - nyújtotta felém a csillagot. Megcsóváltam a fejem, és figyeltem, amint az ajkaihoz emelte a finomságot. Ahogy lenézett, a szemüvege kicsit előre csúszott az orrán, és a fekete szempillái az arcát verdesték minden egyes pislogásnál, mint az angyal szárnyai. Amikor lenyelte az utolsó falatot, kidugta a nyelvét, és végignyalta a száját. Abban a pillanatban elfogyott minden türelmem. A kezem becsúszott a bő melegítője szára alá, és belemarkoltam az izmos vádlijába. Nick lassan szétnyitotta a combjait, de még mindig a kezében volt a telefon, és csak a szemüvege kerete fölött nézett rám néha. Az ujjaim hegyével hátul a térdhajlatát cirógattam, mert pontosan tudtam, hogy mennyire érzékeny ott a bőre, és közben figyeltem a reakcióit. Kicsit lejjebb csúszott a széken, és a szabad tenyerét az ágyékára szorította, mintha csak próbálná elrendezni a dolgokat, de amikor nem vette el a kezét, már tudtam, miről van szó. Kifulladva kuncogtam, és a lábfejét az egyre jobban lüktető szerszámomra húztam. Nekem is szükségem volt valami enyhülésre, nem csak neki. A keze egyre céltudatosabban markolt az ágyékára, és egy kis idő után a nadrágja korcához nyúlt.
- Még mindig Dannivel beszélsz? - kérdeztem tőle vággyal elmélyült hanggal. Megállt a keze, és végre minden figyelmét nekem szentelte.
Felhorkant, aztán letette a telefont az asztalra.
- Miért beszélnék a húgommal előjáték közben?
Megvontam a vállam, aztán megfogtam a lábát, ami az ölembe volt, és lassan letettem a földre, miközben letérdeltem a padlóra.
- Felőlem a pápával is beszélhetsz, az sem fog megakadályozni abban, amit csinálni akarok veled – mondtam neki ártatlanul felpislogva rá, ami teljesen ellentétben állt azzal, amire készültem.
***
Noah…
Egyszerűen képtelen voltam megunni, ahogy a nevem mondta, miközben elélvezett. Még akkor is a fülemben csengett a hangja, amikor visszaértem a fürdőszobából, és egy kielégült sóhajjal lefeküdtem mellé az ágyra. Nem gondoltam volna, hogy még hónapokkal később is ugyanolyan elánnal fogunk egymásnak esni minden egyes alkalommal, mint akkor, amikor végre megtaláltuk az utat a másikhoz, és minden friss meg új volt még. Nick a hasán feküdt, pont úgy, ahogy hagytam, a fejét felém fordította, a haja félig eltakarta az arcát, és a szemei csukva voltak. Végignéztem a testén, legalábbis azon a részén, amit láthattam. A fenekén vörös fognyomok voltak, a csípőjén pedig az ujjaim lenyomata. Felé nyúltam, és hátrasöpörtem néhány tincset, hogy jobban láthassam őt. A halántéka izzadtan csillogott, a szempillái összetapadtak a könnyektől.
- Minden oké? - simítottam végig a lapockái között egy kicsit elbizonytalanodva. Nick lassan megnyalta a száját, és hunyorogva kinyitotta a szemeit. A világos írisze most még élénkebben csillogott.
- Ugye tudod, hogy ezt még vissza fogod kapni? - kérdezte egy kis fáradt, féloldalas mosollyal.
Elvigyorodtam az ígéretre, és a testem máris reagált a fantáziám szülte képekre.
- Alig várom – feleltem.
A kételyek azonnal elillantak. Mindig necces volt, ha nem láthattam az arcát – de közben sokkal tisztábban is tudtam gondolkodni, ha nem kötött le a szemei varázsa. Nick pedig imádta, amikor a hasán feküdt, és a testem egy meleg takaróként simult az övére, ezért megérte egy picit kockáztatni. Bíznom kellett magamban, hogy ismerem a reakcióit, és benne is, hogy szólni fog, ha valami nem oké.
Nick megemelte a csípőjét, és kihúzta maga alól a törölközőt, amit azért használtunk, mert tisztaságmániás voltam, és nem akartunk minden nap ágyneműt mosni, aztán egy kicsit megtörölgette magát a combjai között, mert megrögzötten szerettem túl sok síkosítót használni. Amikor mindezzel végzett, az oldalamhoz bújt. A lába az enyémekre került, a karja pedig átölelte a felsőtestem. Az ujjai útra indultak a mellkasomon, követve néhány tetoválás körvonalát, és végül az egyik mellbimbómon állapodtak meg. Beharaptam az ajkam, és együtt figyeltük, ahogy a kis rózsaszín dudor megkeményedett az ujjbegye alatt.
- Van egy ötletem – mondtam halkan.
- Oh?
- Holnap vennünk kéne egy fát.
Nick felnézett rám, de a simogatást továbbra sem hagyta abba.
- Egy fát? - kérdezte összevont szemöldökkel.
- Karácsonyfát – pontosítottam, és ez már kizökkentette. A karjain támaszkodott felettem, és próbálta leolvasni az arcomról, mi a fene ütött belém.
- Mégis minek?
- Mert karácsony van? - kérdeztem vissza, mintha az egész ötlet semmiség lenne.
- Noah… - kezdte volna, de a szája elé szorítottam a mutatóujjam, hogy elhallgattassam egy kicsit, mert pontosan tudtam, hogy mit akar mondani.
- Szeretném. Nem csak miattad, hanem azért is, mert biztos vagyok benne, veled teljesen más lenne az egész.
Nick a szemeimet fürkészte, mintha arra utaló jelet keresne, hogy csak viccelek. Nem tudtam érte hibáztatni. Amikor együtt éltünk, sosem vettem ki a részem az ünnepi készülődésből, kerültem a plázákat, amikor elkezdték a karácsonyi dalokat játszani, és amikor Nick elhívott a családi ünnepi vacsorára, nemet mondtam, pedig az egész Ruffilo családdal jóban voltam. Idén volt az első, hogy beleegyeztem, elmegyek vele.
- Már az is hatalmas dolog, hogy eljössz velem anyáékhoz – mondta nekem komolyan, mintha olvasna a gondolataimban. Talán így is volt.
- Mi van, ha szeretkezni akarok veled a giccsesen feldíszített, színes izzókkal teleaggatott fa alatt? - vontam fel a szemöldököm kihívóan. Imádtam a reakcióját, ahogy a szemei hatalmasra tágultak, és ahogy a puha ajkai az enyémekre tapadtak, mintha fel akarna falni.
- Mielőtt felrakjuk a fára, össze fogom kötözni a csuklód a LED izzósorral, és addig foglak kínozni, amíg a neved is elfelejted – mondta, miközben az államba harapott.
- Mindezt azért, mert kétszer megakadályoztam, hogy elélvezhess? Pedig olyan közel voltál már… - sopánkodtam ártatlanul.
- És azért, mert tudom, hogy imádni fogod – vigyorgott rám ellenállhatatlanul.
Abban egy percig sem kételkedtem. Remegve kifújtam a levegőt, és felnyúltam, hogy a hajába meríthessem az ujjaimat.
- Ajaj, úgy érzem, bajban vagyok.
- Jól érzed, őzike.
Elvigyorodtam a becenévre. Azt hiszem, ezt sikerült megbeszélnünk.
***
Nick mellé léptem, és segítettem neki, hogy a csillag a fa tetejére kerülhessen. Aztán hátráltunk néhány lépést, és összekarolva néztük a művünket, amit hamar sikerült befejeznünk. A fa nagy volt, a díszekből pedig nem vettünk eleget, mert a boltokat addigra már teljesen kifosztották a vásárlók, akik előbb gondolkodtak, mint mi. De azért volt valami, amire nagyon büszke voltam. A feketén csillogó, ezüst színű halálfejes mintás gömbök voltak a kedvenceim, elégedetten néztem őket, és megállapítottam, hogy nekünk van a legmenőbb karácsonyfánk a világon.
Nick kiment a konyhába, és pár perc múlva visszatért, hogy a kezembe nyomhasson egy kis alkohollal megbolondított forrócsokit. Aztán mindketten leültünk a kanapéra, miközben a fa fényei megvilágították a kis nappalit.
- Hogy vagy? - kérdezte tőlem Nick, és beleivott a forró italba.
A kérdést könnyedén elviccelhettem volna, de azonnal tudtam, mire gondolt, és válaszolni akartam neki.
- Nem volt olyan nehéz, mint gondoltam – feleltem neki szégyellősen mosolyogva. - Egész idő alatt jól éreztem magam, mert velem voltál.
- Ennek örülök – mondta őszintén. Felrakta a lábait a kanapéra, magára húzta a takarót, és a bögréjét a térdére tette. A haja egy kócos kontyba volt összefogva, a szemüvegét feltolta a fejére, és te jó ég… ahogy néztem, újra és újra szerelmes lettem. Sugárzott belőle a nyugalom, a kényelem, a biztonság, a szeretet… minden, amire vágytam. A hangja zökkentett ki a csodáló bámulásból. - Sokszor eszedbe jutott a múlt?
Összevontam a szemöldököm, és hátradőltem a kanapé háttámlájára.
- Nem, egyáltalán nem. - Aztán oldalra fordítottam a fejem, és elvigyorodtam. - Viszont a közelmúlt folyton megjelent a lelki szemeim előtt, miközben felraktuk a fényeket a fára.
Nick tekintete önkéntelenül a csuklómra vándorolt.
- Rosszul esett volna, ha ez nem így van – jegyezte meg, és felhúzta az egyik szemöldökét. Aztán mint aki jól végezte a dolgát, tovább iszogatta a forrócsokit.
- Rosszul esett volna, ha nem félig álló farokkal díszítem a fát? - buggyant ki belőlem a nevetés.
Nick a bögréjébe vigyorgott.
- Nem gondoltam volna, hogy a karácsony varázsa ilyen… nagy hatással lesz rád – felelte, miközben szuggesztíven nézett fel rám. Leraktam a bögréinket a dohányzóasztalra, és közelebb másztam hozzá. A csípője felé térdeltem, és lehajoltam az ajkaihoz.
- Én sem gondoltam. De aztán tudod, mire jöttem rá? - Amikor kicsit megcsóválta a fejét, a csoki és rum ízű ajkaira suttogtam a választ: - Hogy te vagy a karácsony varázsa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése