From the Grey - 1.

Sziasztok! Először is, boldog új évet szeretnék kívánni minden kedves olvasómnak! :) Köszönöm, hogy vagytok! Arra gondoltam, hogy nem is lehetne jobb időpont elkezdeni egy új sztorit, mint január elsején, úgyhogy vágjunk is bele Noah és Nick történetébe. 

1.

Nehéz lenne megmondani, hogy pontosan mikor kezdődött. Mintha észrevétlenül teljesen átalakult volna kettőnk között a dinamika. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor tetoválok, és egy szép színátmenetet akarok összehozni, hogy a mintának minél valósághűbb legyen a kinézete. A lényeg, hogy ne tudd megmondani, hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik szín. Köztünk is észrevehetetlen volt az átmenet a barátian meg akartam ölelnitől, a szenvedélyesen meg akarom csókolniig. Lehet, hogy egyik nap így keltem fel, de az sem kizárt, hogy hetekig, hónapokig, évekig érlelődött bennem a vágy, csak elzártam jó mélyre. És mi van akkor, ha már az első találkozásunkkor éreztem azt a kis szikrát, csak még szinte gyerek voltam, és nem tudtam beazonosítani?

Valahol el kell kezdenem ezt a történetet. És mint a legtöbb tündérmese, ez sem kezdődött szépen. 

Az egész zenekar hangulatára rávetült a melankólia egy barátunk elvesztése miatt. De mint minden halott művész, így Keaton is halhatatlan maradt. A hangja örökké fog élni a felvett lemezeken annak ellenére, hogy ő már néhány napja nem volt közöttünk. A Too Close To Touch zenéje vegyült a tömeg összefüggő, halk morajlásával odakint a klub koncerttermében, ahol Keaton éneke fájdalmasan visszhangzott a falak között.

„Death is not a game with the ones I hold close

She was mine, mine, you can't deny

Three years is too quick to die”

“A halál nem egy olyan játék, amit a hozzám közel állókkal játszhatsz

Ő az enyém volt, az enyém, nem tagadhatod

Három év túl kevés az életből”*

Minden dühe, az összes fájdalma benne volt a dalban, amit a kishúgáról írt, aki egy kórházi ágyon fekve halt meg. A szövegben felelősségre vonta Istent, amiért a kis Eileyt választotta helyette. Szegény fiú akkor még nem is sejthette, hogy mindketten kiválasztottak… Személy szerint szívesen összetörtem volna valamit, ha eszembe jutott, hogy most már ő is elment, és csak azzal tudtam magam nyugtatni, hogy talán már együtt vannak odafent. Ha egyáltalán létezik az odafent. Mert mi van, ha az odafent valójában csupán két méterrel a föld alatt?

A dal nem a legjobb pillanatban érkezett, hiszen rögtön utána színpadra kellett állnunk, és én talán palástolni tudom a hangulatom a közönség előtt… Noah felé pillantottam, és összeszorult a szívem, amikor láttam, hogy a mikrofont a kezében szorongatva döntötte a fejét a falnak a színpad mellett, amire hamarosan fel kell sétálnunk. Lehunyta a szemeit, és vett néhány mély lélegzetet, amivel én teljesen párhuzamosan elfelejtettem lélegezni, annyira aggódtam miatta. Tudtam, hogy gyűlölné magát érte, ha elcsuklana a hangja, miközben a The Death Of Peace Of Mind kezdő sorait énekli. A maximalizmusa volt az, amivel a legjobban tudta kínozni saját magát. Ráadásul a dal elején egyedül kellett lennie odafent, mi csak később csatlakoztunk. 

Odaléptem hozzá, és óvatosan a vállára tettem a kezem, de kicsit még így is ráijeszthettem, mert elhúzódott, mielőtt kinyitotta a szemét. Amikor meglátott, szinte visszabújt az érintésembe. A legelső cicámra emlékeztetett, a kis fekete szőrgolyóra, akit az utcán találtam, amikor még alig voltam tíz. Dusknak neveztem el a színe miatt, és amikor hozzánk került, mindent megtettem, hogy felhízlaljam. Éjjelente együtt aludtunk az ágyamban, mert a halk dorombolása mindig gyorsan álomba ringatott. Elképesztő, hogy Dusk és Noah mennyi mindenben hasonlítottak. A legjobb barátom sötétbarna szemei még a színpad melletti félhomályban is csillogtak a ki nem hullott könnyektől, amit próbált gyorsan elpislogni. A vállai előre estek a vékony vászonkabátban, és le mertem volna fogadni, hogy az ujjai elfehéredtek a műbőr kesztyű alatt, amit a bal kezén viselt, és amiben a mikrofont szorongatta, mint egy mentőövet. Keaton és ő nagyon közel álltak egymáshoz. Az utóbbi két évben sok időt töltöttek együtt, főleg a Covid járvány alatt, amikor már lehetett utazni, de még ha távol is voltak, napi szinten tartották a kapcsolatot. Keaton mindannyiunkkal jóban volt, de Noah-val erősebb kapocs alakult ki közöttük, mint bármelyikünkkel. Ő szeretett volna megemlékezni róla úgy, hogy az előzenekarunk utáni szünetben a dalaikat játsszák, de még sosem jött ilyen rossz időpontban Eiley dala.

- Öt percet húzhatjuk még az időt – mondtam neki, és közben hátrapillantottam Jollyra, aki még a fülesével babrált egy hangtechnikus segítségével, Folio pedig a saját gondolataiba mélyedve dobolt a falon, néha vállkörzéseket végezve bemelegítésként. 

- Minden rendben – válaszolta Noah erőtlen hanggal, amire csak tétován bólintottam, leengedtem a kezem, és hátráltam egy lépést. 

„I'm worthless to the world

You're innocent and pure

God, why didn't you choose me over her?”

“Én hasztalan vagyok a világnak

Te ártatlan és tiszta vagy

Istenem, miért nem engem választottál helyette?”*

Jeleztek Noah-nak, aki feltartotta a hüvelykujját, mintha minden rendben lenne. Hülyeség, tudtam, hogy semmi sincs rendben. Keaton hangja elhalkult odakint, és nemsokára elkezdődött a mi dalunk bevezetője. Lenéztem a gitáromra, és miután megnyújtóztattam az ujjaimat, lefogtam néhány akkordot, csak hogy eltöltsem az időt valamivel. Amikor Noah kisétált, és a tömeg ujjongva ünnepelte, már nem volt olyan elveszett, mint két perce. Azonnal betöltötte a színpadot, és megingás nélkül énekelt, mint egy kibaszott szirén. Megcsóváltam a fejem, és kissé mérges voltam magamra, amiért folyton alábecsültem. Ideje lett volna már megtanulnom, hogy Noaht nem tette tönkre az a sok szarság, ami körülötte történt. Éppen ellenkezőleg, csak még jobban megerősítette. 

***

Két hónappal később a turnébusz lépcsőjén ültem Phoenixben, egyik kezemben sörrel, a másikban meg egy félig elszívott cigivel, amikor Noah lépteit hallottam magam mögött. Koncert után szerette kiszellőztetni a fejét a szabadban, ezért azt hittem, hogy akkor is a szokásos sétájára indult, és bíztam benne, hogy csatlakozhatok hozzá. Felálltam, hogy elengedjem, és amikor mellém lépett, megcsapott a parfümje illata. Éppen a pénztárcáját tuszkolta be a nadrágja hátsó zsebébe, úgyhogy kezdtem sejteni, hogy arra az estére más tervei vannak. 

- Karin a városban van – vetette nekem oda, de nem nézett rám, hanem az éjszakai fényeket figyelte. A barna haján megcsillantak a bár kék neonfényei, a karjain végigfutó tetoválások pedig kígyóként tekeredtek a bőrén. Azt hittem, még van időm. Azt hittem, még kitalálhatok valamit, mielőtt Salt Lake Cityben újra találkoznak. Kifújtam az utolsó adag füstöt, eloltottam a csikket, aztán kibújtam a farmerdzsekimből, és felé nyújtottam. 

- Reggel tovább indulunk, addigra legyél itt.

Noah tétován elvette a dzsekimet, és rám nézett.

- Ennyi? - kérdezte döbbenten.

Nem tudom, mit várt. Talán hogy újra felhívjam a figyelmét, hogy az a nő nem normális? 

- Belefáradtam – vallottam be neki. - Nem tudlak megmenteni valakitől, akinek folyton a karjaiba rohansz. De azt megtehetem, hogy megmentselek a megfázástól – intettem a dzseki felé.

Még mindig nem mozdult, pedig nekem kezdett egyre nyomasztóbb lenni a szituáció, és a tavaszi éjszaka közel sem volt elég meleg, hogy ne legyek csupa libabőr. Magam köré fontam a karjaimat, és egy helyben toporogtam. A bakancsommal kis köveket rugdostam a parkoló aszfaltján, és vártam. Úgy gondoltam, ha ott fagyok meg, akkor sem hagyom magára Noaht, ameddig szüksége van rám. Odabentről kihallatszott a fiúk nevetése, az utcán tőlünk nem messze egy autó dudált. Felemeltem a fejem, és azonnal összetalálkoztam a sötét szempárral. Nézett. Nem tudom, mióta és miért bámult. Esküszöm, még csak nem is pislogott. Aztán kinyújtotta a karját, és megérintette a karom a pólóm ujja alatt. 

- Fázol.

Én helyette is pislogtam néhányat, aztán mozgásba lendültem. Kivettem a dzsekit a kezéből, és a vállára terítettem.

- De neked nem kell fáznod – válaszoltam neki egy bátorító mosoly kíséretében.

- Nem lesz semmi baj – mondta halkan és komoran. Nem tudom, hogy ezzel melyikünket akarta meggyőzni, de nem vált be. Azonnal leolvadt a mosoly az arcomról.

- Noah… - régen csengett már ennyire kétségbeesetten a hangom, amikor kimondtam a nevét. Azt hiszem, az összes félelmem kiülhetett az arcomra, mert Noah hátrált egy lépést, és megcsóválta a fejét. Pedig már készen álltam, hogy újra megpróbáljam rávenni, ne menjen. Annyi mindent csinálhattunk volna. A sétától kezdve egészen addig, hogy leülünk a fiúkkal videojátékozni. Vagy elmehettünk volna egy éjszakai szórakozóhelyre inni, és csajozni. Mindegy, csak az a szörnyeteg ne érjen hozzá többé...

Hátratúrta a haját, és felhúzta a vállát, miközben a nadrágja zsebébe süllyesztette a kezeit. 

- Mennem kell, Nick. Reggel beszélünk.

És ennyi volt. Már nem tehettem semmit, hogy ott tartsam.

Aznap későn este értem haza a tetoválószalonból, és annyira fáradt voltam, hogy csak az ágyamra tudtam gondolni. De alig léptem be az ajtón, máris megcsapott a tömény fűszag. Annyira átjárta a kis lakást, hogy majdnem én is beálltam tőle. 

- Basszus – motyogtam magamban, miközben lerúgtam a cipőimet, a táskámat ledobtam a földre, és a háló felé indultam azzal a céllal, hogy alaposan lecsesszem Noaht. Az ajtó nem volt bezárva azon a kis lyukon, amit hálószobának hívtunk, és ami teljesen tele volt az ágyammal meg a matraccal, amin Noah húzta meg magát már hónapok óta. Amikor beléptem, az ágyon ült, a térdeit felhúzta egészen az álláig, és a hosszú, vékony ujjai között egy füves cigit tartott. Mintha teljesen elfeledkezett volna róla, a hamu a takarómra potyogott, és elrebegtem egy imát, hogy idáig még nem gyulladt ki. Noah még akkor sem vette észre, hogy hazaértem, mert zenét hallgatott a fülesén, és az elrévedt pillantását nézve biztos voltam benne, hogy csak testileg van ott a szobában. Felé hajoltam, kivettem az ujjai közül a cigit, és elnyomtam a hamusban. Ezzel végre felhívtam magamra a figyelmet, mert utána vörös szemekkel, feszülten nézett fel rám. Az arca ázsiai vonásai felélesedtek, amit normál esetben magamról elfeledkezve bámultam volna, de ez nem volt normál eset. El is felejtettem, hogy kiabálni akartam vele, amiért elpazarolja a füvet, és majdnem felgyújtotta a lakásunkat. Mert akkor már mindkettőnké volt az a kis lyuk, a sarokban az én gitárom mellett ott volt az övé is. A fürdőben megjelentek Noah cuccai, a samponja, a fogkeféje, megkapta a gardróbszekrényem felét, és néha az ágyam felét is… Az ő ruhái ugyanúgy szanaszét hevertek, mint az enyémek, és volt már kedvenc bögréje is, amiből reggelente a legszívesebben szürcsölgette a kávét. Szerettem volna azt hinni, hogy a füves cigi miatt vörös a szeme, de amikor megszólalt, már semmi kétségem nem volt, hogy órák óta sírhatott.

- Azt hittem, ma hamarabb jössz haza – mondta orrhangon, miután leállította a zenét és kivette a fülesét. Közben kinyitottam bukóra az ablakot anélkül, hogy felelősségre vontam volna, ő miért nem tett így. 

- Én is azt hittem – feleltem neki, aztán lehuppantam mellé az ágyra. - Hétkor jött még egy vendég, aki azt hitte, hogy két óra alatt csodákat művelek egy régi, elcseszett tetkójával.

Noah bólintott, aztán lassan kinyújtóztatta a végtelen lábait. Akkor még csak tizenhat volt, de máris egy picivel magasabb, mint én. Egy darabig szótlanul ülve néztünk magunk elé, engem még jobban a hatalmába kerített a fáradtság, és egy pillanatra talán túl sokáig volt csukva a szemem pislogás közben, mert az rázott fel, hogy Noah megmozdult mellettem. Vett egy mély levegőt, aztán remegve kifújta. A tetovált karunk összeért, és éreztem, ahogy a csontjait is átjárta a remegés, miközben a telefonjáért nyúlt. Te jó ég, annyira sovány volt. Ha hozzáértem, féltem, hogy összetöröm őt, mintha a végtagjai vékony üvegszálakból lennének. 

- Kaptam egy üzenetet – suttogta a félhomályba, aztán a combomra tette a telefont.

Ijedten dobogó szívvel emeltem fel, és kezdtem olvasni. Volt egy sejtésem, miről lehet szó, és őszintén… csak azt nem értettem, miért nem jött hamarabb. Noah anyja először negédes, de méreggel átitatott szavakkal próbálta visszacsalni maga mellé a fiát, ami a végén puszta fenyegetésbe váltott át. Őszintén, minden egyes szavától a hányinger kerülgetett. 

- Fél év után eszébe jutott, hogy van egy kiskorú fia. Talán valami díjat vár érte? - kérdeztem, de leginkább csak költői kérdésnek szántam.

Noah megfeszült mellettem, és gyorsabban kezdte kapkodni a levegőt.

- Én… én nem mehetek oda vissza. Ha… ha azt mondod, vissza kell mennem hozzá, én… inkább… én…

- Hé, Noah, sosem mondanék ilyet – fordultam felé, és próbáltam a lehető legmegnyugtatóbb hangon beszélni hozzá. De elkéstem… Addigra már potyogtak a könnyei, és egyre jobban szorította a két számmal nagyobb pólója összegyűrt alját. Teljesen kétségbe estem, mert még sosem láttam ilyennek azelőtt. Milyen barát az, aki nem ismeri fel, hogy ekkora a baj? Noah egy öreg lélek volt, sok szarsággal és veszteséggel a háta mögött, aki tökéletesen beolvadt a felnőttek közé, ezért hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy még csak egy gyerek. Pedig most egy gyerek volt mellettem, aki retteg. Akiből a lehető legrosszabbat hozta ki a félelem. 

- Nem kéne itt lennem – mondta két zokogás között, amire olyan gyorsan csóváltam a fejem, hogy a hajam a szemembe csapódott. Feltérdeltem az ágyon, szembefordultam vele, és próbáltam az ujjait lefejteni a ruhájáról. Csak fogni akartam a kezét… csak azt akartam, hogy tudja, vele vagyok.

- Noah...Nem! Ne mondd ezt! - tiltakoztam szóban is, de nem figyelt rám. Mintha nem is hallotta volna, amit mondok. Ehelyett egyre jobban belehajszolta magát az őrületbe.

- Már rég… évekkel ezelőtt meg kellett volna halnom. 

Ha eddig csak a gyomromba döfött egy tőrt a szavaival, ez volt az a pillanat, amikor megforgatta. Összeszorult a mellkasom, és mintha nem kaptam volna levegőt. Noah erősen hátracsapta a fejét, és a koponyája hangosan nekikoppant a falnak. Ezek után már nem tudtam a saját problémámra koncentrálni, gondolkodás nélkül tettem a kezem a fejére, hogy megvédjem őt saját magától. Nem érdekelt, hogy talán nem fogok tudni tetoválni. Az ujjaim sajogtak, ahogy találkoztak a kemény fallal, de igazán fel sem fogtam a fájdalmat. Csak Noah érdekelt, és hogy ő biztonságban legyen. Azt próbáltam kitalálni, hogyan hozhatnám ezt rendbe. A kiáltásai, az állatias nyüszítés máig a fülemben cseng, összekeveredve a szívem veszett dobogásának hangjával. 

A fejét átkaroltam mindkét karommal, és magamhoz húztam őt, miközben csak sírt és sírt, a könnyeivel teljesen átitatva a pólóm. A combjaimat ölelte, ahogy mellette térdeltem, és végre már nem akart kárt tenni magában. 

Aznap éjszaka csak addig mentem el mellőle, amíg vizet hoztam neki a konyhából. Aztán mindketten lefeküdtünk az ágyba, és Noah szembefordult velem, de a sírástól vörös arcát félig a párnába rejtette, a másik felét pedig a haja takarta el. Gyorsan megszabadultam a szűk farmeromtól, ledobtam az ágy mellé, és a kezembe vettem a telefonját. Nézte, hogy mit csinálok, de nem szólalt meg. Először bármiféle bűntudat nélkül kitöröltem az anyja üzenetét, aztán megnyitottam a zenéit. Nem lepett meg, hogy a Castle Of Glasst hallgatta a Linkin Parktól, amikor hazaértem. Átpörgettem a listát, és elindítottam a kedvenc As Cities Burn dalunkat, miután odaadtam neki az egyik fülest. 

„Won't you come down, heaven.

Won't you come down?

Won't you cut through the clouds?

Won't you come down?”

“Nem jössz le, mennyország.

Nem jössz le?

Nem törsz át a felhőkön?

Nem jössz le?”**

Az első refrénnél már lehunyta a szemét, és csak akkor engedélyeztem magamnak, hogy én is ellazuljak egy kicsit. Óvatosan felé nyúltam, az arcába hulló tincseket a füle mögé simítottam, aztán én is becsuktam a szemem. Azért könyörögtem magamban, hogy álmatlan álomba zuhanjon.

Reggel, amikor felébredtünk, Noah segített kibogozni a hajamba tekeredett fülhallgató zsinórját. Nevetgélve, egy-egy szelet pirítóst a szánkba tuszkolva váltunk el, ő zenekari próbára ment, én meg második otthonommá vált helyre, a tetoválószalonba. A kézfejem egész jól megúszta a dolgot, egy kisebb zúzódással az egyik izületnél, ami csak a nap végére kezdett kicsit fájni. 

Többet nem hoztuk szóba azt az estét. Talán azóta bánom már, de mit mondhatnék? Én is csak egy rémült kölyök voltam, aki attól félt, túl kevés ahhoz, hogy segítsen a barátjának.

Noah anyja alig két hónappal később halt meg. Egy percig sem éreztem, hogy veszteség lenne a világnak.

Azóta felnőtt férfi lett, akinek nincs szüksége arra, hogy megvédjem a világtól.

Mozdulatlanul néztem, ahogy elsétált az utca felé, hogy taxiba szálljon. A magas, vékony alakja eltűnt a sarkon, és végre mozgásra tudtam bírni a lábam. 

Felmentem a buszra, kivettem egy új üveg sört a hűtőből, és csatlakoztam a többiekhez. Folio valami vicces videót mutatott Mattnek, Jolly pedig egy üzenetet gépelt a telefonján. Leültem mellé a kanapéra, és elkezdtem híreket olvasni.

- Nem sokáig teheti ezt meg – szólalt meg mellettem Jolly erős, svéd akcentussal. Amikor későre járt, és ő fáradt volt, már nem fordított akkora figyelmet arra, hogy tökéletes kiejtéssel beszélje az angolt. De nincs ezzel semmi baj, olyan rég dolgoztunk már együtt, olyan rég voltunk már barátok, hogy fél szavakból megértettük egymást.

- Mire gondolsz? - fordultam felé. Kibújtam a bakancsomból, lecsúsztam a kanapén, és felraktam a lábam a kis asztalra. A fejem a háttámlára hajtottam, és a hüvelykujjammal letörölgettem a párát az üveg oldaláról.

- Noah titkos éjszakai találkáira. Matt az előbb is beszólt neki, amikor látta, hogy ki akar menni a városba teljesen egyedül.

- Nem olyan sűrűn fordul elő. Nem is olyan titkos, hogy hová megy, mondta nekem, hogy Karinnal találkozik – vettem a védelmembe azonnal. - Amúgy is, miért ne mehetne? A rajongók már egy órája leléptek, senki sem volt odakint. És nem arról van szó, hogy gyalog nekivágott a városnak. Taxit hívott.

- Furcsa az a csaj – grimaszolt Jolly. Nekem mondja? - Amikor eljött hozzánk, Noah nem volt teljesen önmaga.

Újabban feltámadt bennem a bűntudat, hogy nem próbáltam határozottabban megállítani, de emlékeztettem magam: Noah egy erről folyó vitánk alkalmával meglehetősen dühösen rávilágított, hogy nem védhetem meg mindentől. 

- Ha egy kis szex jobb kedvre deríti, azzal mindannyian jól járunk – szólt közbe Folio, amikor Matt magunkra hagyott minket. Talán egy icipicit csúnyán néztem rá a sörösüvegem mögül, mert védekezőn feltartotta a kezeit. Ittam még egy kortyot, aztán rájöttem, hogy nem is kívánom a sört. Leraktam az üveget az asztalra, fogat mostam a kis fürdőnkben, és elmentem hátra aludni. Legalábbis aludni szerettem volna, de még egy órát biztosan forgolódtam.

***

Úgy éreztem, alig hunytam le a szemem, amikor valami birizgálni kezdte az orrom. Először elhessegettem, de aztán bekúszott a tudatomba Noah halk kuncogása. Felnyögtem, aztán a fejemre húztam a párnát, és azt terveztem, hogy visszaalszom. Lerúgtam magamról a takarót, mert melegem volt, és mind kiderült, ez nagy hiba volt. Jéghideg ujjak értek az oldalamhoz, a hasamon összeugrottak az izmok, és fojtottan felnyögtem. 

- Baszd meg! - morogtam rekedten, miközben elkaptam Noah kezét, aki éppen a szám elé rakta a másikat.

- Shh, a többiek még alszanak – suttogta izgatottan csillogó szemekkel.

- Én is aludni szeretnék – feleltem, miután elhúztam a kezét a számtól.

- Ne már, Nick. Éhes vagyok. Reggelire vágyom.

- Mi akadályoz abban, hogy egyél?

- A társaságod hiánya.

Felsóhajtottam. 

- Menj ki a konyhába. Öt perc, és ott leszek.

- Ha itt hagylak, vissza fogsz aludni – jelentette ki vádlón, mintha minden joga meglenne ahhoz, hogy ne engedjen visszaaludni. - És a busz konyhájánál egy kicsit messzebb mennék a reggeliért. De ígérem, megéri. Szeretni fogod a helyet.

Még egy sóhaj, de félig csukott szemekkel felültem, aztán magamra rángattam egy nadrágot meg egy vastag pulcsit. A dzsekim még mindig rajta volt, és nem úgy tűnt, hogy vissza akarná adni. Öt perc múlva Noah energikusan, én meg a pulcsimba begubózva, fázósan léptem le a buszról. Odakint még épp csak hajnalodott, fél hat múlt. Noah végre lassított a léptein, és felém fordulva állt meg előttem. A hajam egy kész katasztrófa lehetett, nem beszélve a párnagyűrődésekről az arcomon, vagy a szemeimről, amit alig bírtam nyitva tartani.

- Édes vagy álmosan – mondta végül. Mosolyogva nézett egy darabig, aztán a fejemre húzta a kapucnit, és a sajátjával is ugyanazt tette. - Nem akarom, hogy felismerjenek.

- Ugyan, ki lenne ébren ilyen korán? - kérdeztem szarkasztikusan, a tenyerembe ásítva. Elindultunk az utcán, és szerencsére igaza lett, tényleg nem kellett messzire sétálnunk, mire a reggeliző elé értünk. Túl fáradt voltam, hogy elolvassam a feliratot, csak beléptem a kicsi, de barátságos étkezőbe, és felsóhajtottam, amikor kellemes meleg fogadott odabent. Köszöntem az ősz hölgynek a pult mögött. Amikor megláttam az első cicát egy széken mosakodni, kérdőn fordultam Noah felé, aki csak megvonta a vállát.

- Gondoltam, hiányoznak a kis ördögfiókáid – mondta, amire egy széles mosoly terült szét az arcomon. Egy cica kávézó. Máris kevésbé voltam álmos, amikor leguggoltam a cica mellé, és hagytam, hogy megszaglássza a kezem. Aztán még több szőrgombócot vettem észre, és azt sem tudtam, melyikükhöz induljak. Noah közben kávét és reggelit rendelt nekünk a pultnál. Hallottam, hogy a néni nevetve válaszol neki arra a kérésre, hogy miért vannak ilyen korán nyitva:

- Ha a cicák felébrednek, miért ne nyithatnám ki a kávézót? - elmosolyodtam, miközben egy calico fejét vakargattam a fal mellett ülve, és közben hosszúkat pislogtunk egymásra. Noah a rendelés után odajött hozzám, és leült mellém.

- Bejössz a csajnak – jegyezte meg, amikor a cica az ölembe helyezkedett.

- Milyen csaj? Ő itt egy úrihölgy - simogattam meg a szőrös füleket.

Noah halkan nevetve előrehajolt, és a tőlem tanult cica etikettet betartva, bemutatkozott legújabb barátunknak, mielőtt simogatni kezdte. Most, hogy már nem volt a fején a kapucni, észrevettem a nyakán a harapásnyomokat. A sötétvörös folt éppen a tetkója és a meztelen bőre határán helyezkedett el úgy, hogy pont észrevehető legyen. Nyeltem egyet, elszakítottam a pillantásom a nyakáról, és azzal nyugtattam magam, hogy Noah most nem tűnik olyan elveszettnek, mint a legtöbb találkozója után Karinnal. Talán megváltozott a lány. Lehet, hogy végre rájött, mit veszíthet? Noah ujjai véletlenül hozzámértek a cica puha szőre között, és egymásra mosolyogtunk, amikor a szőrpamacs hangosan dorombolni kezdett. Nem is láttam még Noaht ilyen boldognak Keaton halála óta. Lehet, hogy Karin mégsem olyan rossz?

A reggelit a földön ülve fogyasztottuk el egy-egy macskával az ölünkben, és futnunk kellett vissza, hogy még indulás előtt visszaérjünk a buszhoz.

*Too Close To Touch - Eiley

**As Cities Burn - Contact