From the Grey - 2.

Sziasztok! Itt az ideje, hogy kicsit jobban elmerüljünk Nick és Noah világában :)

2.

Mind a négyen utáltuk az interjúkat, és hiába próbáltuk levenni a teher egy részét Noah válláról, fő szöveg és zeneíróként, mint a zenekar énekese, legtöbbször ráhárult az a feladat, hogy válaszolgasson a kérdésekre. Az évek alatt egyre jobb lett benne, és interjúról interjúra könnyebben vette az akadályokat. Pár perc alatt fel tudott oldódni, és ha az alkotás folyamatáról kérdezték, órákat tudott beszélni. 

A kiadónk egyik irodájában voltunk két koncert között. Noaht egy magazintól hívták, és éppen videon beszélgettek, én pedig kivonulva a képből, elnyúltam a mustársárga műbőr fotelben a mobilom társaságában. Csak félig figyeltem a beszélgetésre, de azért néha elmerültem Noah megnyugtató hangjában, miközben a barátnőm üzeneteire válaszolgattam. Amikor felmerült a dalszövegei és az átélt élményei közötti lehetséges összefüggés, kicsit gondterhelten pillantottam felé. Csak félig láttam az arcát a laptopja képernyője mögül, de lélegzetvisszafojtva vártam a választ. Noah egy pillanatig gondolkodott, aztán amennyit lehet, elárult, de amennyire lehetett, homályos választ adott. 

- … próbálom megtalálni a határt, hogy mindenki tudjon vele azonosulni azzal kapcsolatban, amin átmegy, mert... úgy érzem, néha már túl elcsépelt nagyon egyértelműnek lenni... Így az egész elveszti a hatását és a költőiességét. Ezen kívül nem szeretem túlságosan kiteregetni az életem, a személyes tapasztalataim a dalszövegeken keresztül. Azt akarom, hogy a zenémről beszéljenek, ne rólam.

Kibaszottul büszke voltam rá, és ez azt hiszem, kicsit az arcomra is kiült, mert felém pillantott, és az asztal alatt, ahol csak én láthattam, felmutatta a hüvelykujját. Féltem, hogy kellemetlen helyzetbe hozzák majd, hogy kiszedik belőle azokat a dolgokat, amikről nem akar beszélni, de profin megoldotta, és utána kicsit könnyedebb témákra terelte a beszélgetést. Eszembe jutott az a pillanat, amikor félve elém tolta a kis füzetet, ami a lelke darabkáit rejtette.

Mindketten a tetoválószalonban voltunk, és próbáltuk magunkat lefoglalni zárásig. Noah túl volt egy kellemes mosdó takarításon, amit újoncként még én végeztem, és a sarokba tolt kanapén ült, kezében egy füzettel, amit mostanság sokszor láttam nála. Felpillantottam a vázlatomból, és figyeltem őt, ahogy beharapta az ajkát, miközben leírt valamit. Aztán kihúzott egy sort, a füle mögé simított egy tincset, ami az arcába lógott, és újrakezdte az írást. Mindig jól esett az együtt töltött idő, még akkor is, ha csak ültünk egy szobában, és elmerültünk a saját dolgainkban. Vele kellemes volt a csönd is. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor néhány nappal korábban Noah másnál töltötte az éjszakát. Nagyon nehezen aludtam el, és mikor sikerült, akkor is felriadtam egy óra múlva. Csak másnap éjjel  - amikor Noah már ott szuszogott a matracon -, jöttem rá, hogy ez hiányzott. A légzésének a hangja. Hajnali öt volt, amikor már sokadszorra néztem meg a telefonom, és csalódottan raktam vissza az ablakpárkányra, mert nem írt nekem. Gondolatban megtiltottam magamnak, hogy rákérdezzek, minden rendben van-e vele, de ennek az volt az ára, hogy másnap reggel zombiként keltem és mentem be dolgozni. 

Az órára pillantottam – még mindig volt legalább húsz percünk –, aztán becsuktam a vázlatfüzetet, kinyújtóztam, és Noah mellé ültem a kanapéra. A szája sarka felfelé görbült, ahogy tudomásul vette, ott vagyok mellette, de egyébként nem zavartatta magát, írt tovább, és csak akkor nézett fel újra, amikor látszólag a végére ért. Akármit is csinált éppen. Nem olyannak ismertem, aki naplót ír, ezért dalszöveg lett volna az első tippem. De igazából nem kellett sokáig a sötétben tapogatóznom, mert nyitva adta oda nekem a füzetét. Kérdőn felvontam a szemöldököm, de szó nélkül elvettem tőle. A sötétbarna szemeiben enyhe idegességet fedeztem fel, és erre csak ráerősített, amikor harapdálni kezdte az alsó ajkát. Tudtam, hogy nagy dolog, ami történik, és éreztem, hogy én vagyok az első, aki beleolvas a füzetébe. Noah felhúzta az egyik lábát, a térdére támasztotta az állát, és nézett engem, miközben olvasni kezdtem az átírkált, kihúzott sorok között.

„I see through you

I know what you are

I've seen the Devil more than I've seen God

And when he has you by your neck

I hope you choke on every fucking word you said”

„You've dug your grave and you have no one but yourself to blame

I see the world in black and white

Because true colour always fades under the right lights”

“Átlátok rajtad

Tudom, mi vagy

Többször látom a Sátánt, mint Istent

És amikor elkap a nyakadnál fogva

Remélem, belefulladsz minden kibaszott szavadba”

“Megástad a saját sírod, egyedül te vagy érte a felelős

Fekete-fehérben látom a világot

Mert az igazi színek elhalványulnak a megfelelő fények alatt”*

- Hű – mondtam egy nagy sóhajjal, és magam elé bámulva igyekeztem feldolgozni a sorok mondandóját. Sejtettem, kiről lehet szó, nem volt nehéz kitalálni, ki az, akire ennyire haragudott, mert ezekből a szavakból szinte sütött gyűlölet. Aztán amikor ezen túltettem magam, végre tudtam értékelni az egészet. - Noah, ez baromi jó – néztem rá, és csak remélni tudom, hogy látta a szememben, mennyire őszintén mondom ezt. Mert a véleményemben nyoma sem volt az elfogultságnak, csakis a csodálatnak. - Miért nem mutatod meg a zenekarodnak?

Noah felhorkant, és visszavette a füzetet.

- Tizenhét sem vagyok, Nick. Ugyan miért hallgatnának rám? Miért akarnának bármit kezdeni egy kölyök dalszövegével?

- Mert kurva jó? - kérdeztem vissza hitetlenkedve.

- Nem – csóválta a fejét, és a táskájába dobta a füzetet meg a tollat. - Semmi értelme nem lenne az egésznek, ha valaki más énekli.

Néztem, ahogy gyorsan összepakol, és durcásan, összefont karokkal belesüpped a puha kanapéba. Óh… ezt sosem említette.

- Énekelni akarsz, őzike? - kérdeztem tőle mosolyogva.

Noah megforgatta a szemeit a becenévre, amit néhány éve adtam neki, amikor hirtelen megnőtt, és csupa láb volt.

- Miért akarnék, amikor úgy néz ki, gitárosként hamarosan megkapjuk az első lemezszerződésünk?

- Mert fiatal vagy, teli álmokkal – susogtam neki, miközben a vállára hajtottam a fejem. - Bármi lehetsz még. Képzeld csak el… a közönség a lábaid előtt hever, és szóról szóra énekli veled a dalokat, amiket írtál.

Noah nem felelt azonnal, biztos vagyok benne, hogy eljátszott a gondolattal, milyen lenne, ha…

- Nick, te beszívtál – mondta végül, zavartan nevetgélve.

- Csak kurva fáradt vagyok – védtem magam, egy ásítás közben. - De attól még komolyan gondolom, amit mondtam.

Elhúzódtam tőle, Noah meg csak hitetlenkedve csóválta a fejét. A négy év alatt, amióta ismertük egymást, rájöttem, hogy furcsán reagál arra, ha azt mondom neki, képes valami nagy dolgot véghez vinni. Fájó belegondolni, hogy ennek az lehet az oka, hogy gyerekkorában folyton rombolni próbálták olyan szinten, hogy a biztatással egyszerűen nem tud mit kezdeni. Mintha arra számítana, hogy ezek után kinevetem, és azt mondom neki, felejtse el, ő sosem lesz erre képes. És igen, kicsit még mindig fájt, hogy ezt feltételezi rólam, de közben megértettem, hogy ez sajnos olyan, mintha a DNS-ébe lenne kódolva. A szavak és az az elképesztő nagy erejük… Viszont van itt még valami, ami nagyobb ennél: a bizonyítási vágya, az elszántsága és a kitartása.

- Annyira... kibaszottul gyűlölöm, hogy ezeket már nem vághatom az arcába – szólalt meg egy kis idő után, szinte csak motyogva. Mintha már rég belefáradt volna ebbe az egészbe. A tekintetünk összetalálkozott, és szó nélkül csúsztam hozzá közelebb, hogy megölelhessem.

- Tudom… tudom – suttogtam a hajába, aztán megpusziltam a fejét.

Az álmai felülkerekedtek mindenen, ami miatt nagyon büszke vagyok rá. Szépen elkezdte építgetni az életét, és mielőtt teljesen elkészült az első albumunk, a Glass Houses dalunk is megkapta az utolsó simításokat, bővítéseket a szövegen csak, hogy kerek legyen az egész:

„You said I'd never make it

You said I'd make a mistake

But now I'm right where I belong and you've got nothing to say”

“Azt mondtad, nem fogom megcsinálni

Azt mondtad, hibát követek el

De most ott vagyok, ahová tartozom, és már nincs mit mondanod”*

Noah új zenekart alapított, ami már csakis az övé volt, énekelni kezdett, és a közönség is vele énekel már. Az anyja pedig azóta is egy temetőben rohad, de talán nem olyan mélyen, hogy ha több ezer ember ordítja egyszerre, meghallja a neki szánt üzenetet. 

***

A légkondicionált irodából kiléptünk a kaliforniai melegbe, az utca forgatagába. Felvettem a napszemüvegem, és megvártam, amíg Noah is megtalálta a sajátját, mielőtt útnak indultunk. Az emberek ebédelni mentek, ilyenkor kiözönlöttek az irodákból, és hiába nem illettünk az öltönyös, kosztümös alakok közé, mégis próbáltunk láthatatlanok maradni. Jolly és Folio egy mexikói étteremben vártak minket, ami csupán néhány utcára volt a Sumerian Records irodájától. Megálltunk egy piros lámpánál, és ahogy az aszfalt szinte párolgott a hőségtől, megbántam, hogy nem fogtam össze a hajam, mielőtt elindultunk az irodából. A nagy loboncom alá simítottam a kezeimet, és kicsit megemeltem a hajam. Noah rám nézett és elmosolyodott.

- Tudod, vannak előnyei a rövid hajnak – jegyezte meg, mire én csak kinyújtottam a nyelvem felé.

- Lehet, hogy egyeseknek bármi jól áll, amit a frizurájával csinál, de azt hiszem, az én varázserőm a hajamban rejlik – feleltem neki.

- Nem hinném, amikor megismertelek, még rövid volt a hajad, és már akkor is… - kezdte, de közben zöld lett a lámpa, ezért elindultunk a hömpölygő tömegben.

- Akkor is mi? - kérdeztem tőle, amikor átértünk.

Noah rám pillantott a szemüvege mögül, és megvonta a vállát.

- Akkor is te voltál te.

Összevontam a szemöldököm a válaszán, de nem firtattam tovább a dolgot. Egy Starbucks felé közeledtünk, és már előre sejtettem, hogy lesz ott egy megállónk. Igazam is lett, mert Noah megérintette a karom, és a fejével a bejárat felé intett. Követtem őt, és nem bántam, hogy páran vannak előttünk, mert így legalább le tudtunk hűlni odabent. 

- A jövőhéten megkapom Steven tóparti házának a kulcsát – mondta Noah váratlanul, miközben én a jeges italok listáját próbáltam hunyorogva elolvasni a pult mögötti falon. Aztán felé fordultam, és vártam, hogy folytassa. - Ha gondolod, persze, csak ha szeretnéd… nagyon jó lenne, ha elkísérnél.

Most, hogy Noah feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, láthattam a tekintetét, ami tele volt reménykedéssel. Már nem is emlékszem, mikor volt olyan, hogy kettesben mentünk valahová, ahol a fiúk nem voltak velünk. 

- Az a helyzet, hogy… - folytatta Noah, miközben én a gondolataimba merültem -, hiányzol. Amióta Kalifornában élek a többiekkel, a zenekaron kívül nem nagyon lógunk együtt.

Teljes egészében a saját gondolataimat mondta ki hangosan. A héten még egy szombati koncert várt ránk, aztán két hét pihenés, amit szívesen vele töltöttem volna, csakhogy aztán beugrott valami.

- Jövőhétre elígérkeztem Maya anyukájának a szülinapi bulijára.

Noah arcán megjelentek a viharfelhők. Olyan gyorsan, mintha csak leöntötték volna egy vödör jeges vízzel. Mindig nehezen viselte az elutasítást… és ráadásul sosem várta ki, hogy kiderüljön, tényleg elutasításról van-e szó.

- Akkor…

- Ott kell lennem a barátnőm által szervezett bulin. De ez nem jelenti azt, hogy a második héten is velük kell maradnom – mondtam neki egy kis mosollyal, miközben a tenyerem az alkarjára simítottam. - Szóval igen, számíthatsz rám, egy tucat moszkítóval egyetemben.

Noah végre őszintén elmosolyodott, kivillantva a fehér fogait, miközben a szemei egy-egy csíkká váltak, és a kis nevetőráncai elmélyedtek. Azonnal elöntött az eufória, de ijesztő volt a gondolat, hogy még mindig bármit megtettem volna, hogy boldognak lássam. Hamarosan sorra kerültünk a rendeléssel, de valamiért nagyon leragadtam az arca tanulmányozásánál. Őt lestem, ahogy beszél, elmondja a rendelésünk – nem is emlékeztem rá, végül mit kértem –, és azon agyaltam, hogy milyen furcsa egybeesés, hogy Maya ázsiai. Eddig erre nem is fordítottam nagyobb figyelmet, néha elfelejtettem, hogy félig Noah is az, de aztán a néhány évvel ezelőtti Japán turnénk ugrott be.

Noah egy szál törölközőben ácsorgott a fürdőszoba tükör előtt, és azon volt, hogy kifésülje a haját. Én a hotelszobája ágyán ültem, és vártam, hogy elkészüljön, mert indulnunk kellett a próbára. A telefonom nyomkodtam, amikor találtam egy képet előző napról, amin mindketten meg voltunk jelölve. Amikor városnézésre indultunk, néhány rajongó odajött hozzánk, és csináltunk velük közös képet. Akkor még ritka volt az, hogy csak úgy felismertek az utcán, és meg is szólítottak. Elvigyorodtam, és felálltam, hogy a fürdőbe menjek megmutatni a képet Noahnak is, mert egész nap furcsa kedve volt, és arra számítottam, hogy ez majd kicsit feldobja. Az arca elé emeltem a mobilom. Noah abbahagyta a fésülködést, és a hajkefét lerakta a pultra, aztán elvette tőlem a telefont. Kritikus szemekkel nézte a fotót, aztán belenézett a tükörbe, ahol összetalálkozott a tekintetünk. Visszaadta a mobilt, és nem szólt semmit. Elindította a hotel hajszárítóját, és teljesen rezignáltan kezdett neki a műveletnek, én meg összezavarodva álltam mellette.

- Valami baj van? - kérdeztem a nagy zajban.

- Tessék? - kérdezett vissza, miután leállította a hajszárítót.

Felsóhajtottam, és a pultnak támaszkodtam. 

- Azt hittem, tetszeni fog neked itt – vallottam be. - Egy nagy kaland, hogy ilyen messze jutottunk a zenekarral, és ráadásul, hé, Japánban vagyunk! - tártam szét a karjaim értetlenül.

Noah némán nézett rám, a szemei sötéten csillogtak, aztán végül csak megrázta a fejét.

- Nagyobb lázba kéne jönnöm, amiért a Mangák és Animék születésének helyén vagyunk? - kérdezte cinikusan.

Annyira szerettem volna megérteni… tudni akartam, mi jár a fejében. Nem elégedtem meg ezzel.

- A gyökereid ide vezetnek vissza – mondtam halkan. Noah felhorkant, és újra nekiesett a kefével a hajának.

- Nincsenek gyökereim. Csak sodródom az árral.

- Ezek szerint utálod Japánt?

- Miért kéne szeretnem? Semmi sem köt ide az anyám ördögi tervén kívül, miszerint addig nem nyugszik, amíg nem szül egy félvér gyereket. - Hallottam már ezt a sztorit, és azóta sem sikerült felfognom, hogy milyen ember az, aki egy berögződésért képes átgázolni minden érzelmen és értelmen. - Ez a hely… csak azt erősíti bennem, hogy ide sem illek be teljesen.

Eszembe jutottak az iskolai bántások, amit amiatt kapott, hogy más volt, mint a többiek, és ami biztosan közrejátszott abban, hogy tizenöt évesen otthagyta az oktatást. A kékes zúzódás az arccsontján, és hogy mennyire nem akarta bevallani még nekem sem, hogy az egyik idióta osztálytársa kezet emelt rá. A helyzet egy kicsit jobbra fordult, amikor elkezdett velünk lógni, a három évvel idősebb végzősökkel, de a ballagás után már nem tudtam megvédeni. Korcs, sarki mix, kislány a hosszú haja miatt, homokos… és ezek csak azok a jelzők, amit elmesélt, ki tudja, hogy miket vágtak még a fejéhez. Ezeknek egy részét én is megkaptam már, de sokkal jobban fájt a tudat, hogy Noah-nak nap mint nap ezzel kellett szembesülnie. 

Felnéztem rá, mert akkor már egy fél fejjel magasabb volt, mint én, és csak akkor szólaltam meg, amikor végre engem figyelt.

- Nem tudom, mennyit számít a véleményem, de úgy gondolom, anyád egyetlen jó döntése, hogy te létezel.

Elfordultam, és magára hagytam a fürdőben, hadd tomboljon még, ha úgy érzi, szüksége van rá, de előbb tudatni akartam vele, hogy mennyire fontos számomra. 

Másnap, amikor Narában, az őzek városában jártunk, Noah egy hét után végre mosolygott. Úgy igazán, az egész arca felderült, és olyan boldogan etette az állatokat, mint egy kisgyerek. Amikor az alsó ajkába mélyesztette a fogát, és igyekezett meggátolni a kitörő nevetést, miközben tétlenül azt nézte, ahogy engem kezdtek szétszedni a szemtelen őzek néhány falat kajáért, rájöttem, hogy előző nap megérte a dolgok mélyére ásni.

Noah egy lépéssel előttem járt, és a telefonján ellenőrizte, hogy jó felé megyünk-e, én pedig mögötte szürcsölgettem a shake-emet, ami mint kiderült az első korty után, csokis volt. A tekintetem a széles vállaira siklott, aztán a tetovált bicepszére, ami enyhén megfeszült, ahogy a jegeskávéjával egy utca felé intett, ahová be kellett fordulnunk. Le mertem volna fogadni, hogy egyetlen régi osztálytársa sem mert volna belekötni többé. 

A többiek már az asztalnál ültek, amikor megérkeztünk. Jolly megjegyezte, hogy már kezdett éhen halni, ami nem tűnt túl valóságos problémának, hiszen már az asztalon volt az előétel. Noah azonnal rá is vetette magát egy sült, fűszeres paprikára, miközben én az itallapot böngésztem.

- Milyen volt az interjú? - kérdezte Folio, a hideg sörével a kezében. Felpillantottam rájuk a kis füzet mögül.

- A szokásos – vonta meg a vállát Noah, aztán lenyalta az ujját. - Nyugi, nem került szóba, hogy a legutóbbi koncerten seggre estél a lépcsőn lefelé menet – tette hozzá gonoszul vigyorogva, amiért cserébe a dobosunk vállon bokszolta. Mindannyian nevetni kezdtünk. Eszembe jutott, ahogy két napja kimerülten sétáltam le a színpadról, Folio jött utánam, aztán egy nagy puffanás után – amit még a közönség hangos kiabálásán keresztül is jól hallottam -, hátranéztem, és azt hittem, eltűnt, de aztán megpillantottam a fémlépcsőn ülve. Szerencsére kutya baja sem lett.

- Úgy gondoltam, pihenek egy kicsit – kelt a saját védelmére Folio. - Vannak, akik csak egy mikrofont tartanak egész idő alatt, és vagyok én, aki másfél órán keresztül keményen edz a színpadon. Egyszer ki kéne próbálnod, Noah.

- Én így is tökéletes vagyok – nézett rám Noah, és egymásra mosolyogtunk. - Nem akartok dobolni hallani – tette hozzá elborzadva.

- Személy szerint én meg azt nem akarom hallani, ahogy Folio énekel – szúrtam közbe, mire a többiek nevetve bólogatva értettek egyet.

- Nagyszerű, akkor minden marad a régiben – vonta le a következtetést Jolly. A pincér közben kijött, és felvette a rendelésünk. Noah a fél étlapot kikérte, mert mindent meg akart kóstolni, ezért én csak egy burritot rendeltem. Éreztem, hogy maradni fog nekem is.

- És mi a tervetek a szünetre? - vetette fel a kérdést Folio.

- Én találkozom Mayával – válaszoltam.

- Hazautazom a családhoz Svédországba – mondta Jolly.

- Fel kell vennem néhány ének részt, aztán pihenést tervezek – felelte Noah.

- Karinnal? - kérdezett vissza Folio. A hangulat hirtelen fagyos lett az asztalnál. Noah felhorkant, de nem mondott semmit, csak a szalvétát piszkálta. Úgy éreztem, valahogy ki kell mentenem ebből a kellemetlen helyzetből.

- Az nem a pihenésről szólna – vetettem oda, ami először eszembe jutott. Jó ötletnek tűnt viccelődéssel elütni az egészet, de amikor Noah felém kapta a fejét, úgy nézett rám, mintha képtelen lenne elhinni, hogy ezt mondtam. Máris megbántam, hogy megszólaltam.

- Mindjárt visszajövök, srácok – mondta Noah, és még akkor is engem bámult, mintha második fejet növesztettem volna. A mosdók felé indult, és baromi nagy volt a kísértés, hogy utána menjek, és kiderítsem, mi a gond, de nem tehettem. Nem akartam a barátaink előtt utána rohanni, mintha a kiskutyája lennék, ezért felsóhajtottam, és a kezeim a térdemre raktam, mintha ezzel visszafoghatnám a lábam, hogy elinduljak.

- Jó lenne hanyagolni ezt a Karin témát, Folio – mondta Jolly, aztán felém fordult. - Ne érezd rosszul magad miatta. Nem tudhattad, hogy még viccelődni sem lehet vele.

Igazából azért éreztem magam rosszul, mert nem tudtam… fogalmam sem volt mi történik Noah és a csaj között, ezért eszembe sem jutott, hogy ezzel megbánthatom a legjobb barátom. 

Noah aznap úgy viselkedett, mintha nem is léteznék. Gyorsan befejezte az ebédet, és azt mondta, dolga van, mennie kell. Én meg ott maradtam a fiúkkal és egy rakat kajával. A hétvégi koncertünkre kicsit enyhült a feszültség, de semmi sem volt az igazi. Hirtelen azon kaptam magam, hogy hazafelé tartok a repülőn, és még mindig nem tudom, mi történt az étteremben. Ezerszer megbántam már, hogy nem mentem utána kideríteni, mi a baj. Csak abban bízhattam, hogy meg tudjuk beszélni a következő héten, és többek között ezért is alig vártam, hogy visszarepülhessek hozzá Kaliforniába.

*Bad Omens - Glass Houses