Sziasztok! Jó olvasást kívánok a részhez! :)
5.
Utolsóként zuhanyoztam le a tóban pancsolás után, és amikor leértem a konyhába, a többiek már a vacsorát készítették elő. Aby sorolta a tennivalókat, Noah pedig épphogy csak egy picit elveszve követte az utasításokat. A rádióból szólt a zene, és teljes összhangban táncikáltak és dúdolták a dallamot. Számunkra az egész zenekari crew olyan volt, mint egy nagy család. Steven a merch-ökkel foglalkozott, és a felesége is sokszor besegített, amikor turnéra indultunk, és leltározni kellett a készletet. Mindketten egy nagy egész pótolhatatlan láncszemei voltak, és mindemellett barátok. Steven imádta Noah-t, egyszerre volt az apja és a barátja, Aby pedig sokszor úgy viselkedett velünk, mint egy tyúkanyó, pedig még csak a harmincas évei végén járt.
- Helló, zöldszemű királyfi – köszöntött Aby, amikor meglátta, hogy a konyhapultnak dőlve tétlenkedem. Noah is hátrafordult, és egy mosollyal üdvözölt. - Lenne kedved besegíteni az uborka szeletelésben?
- Persze – feleltem, és odaléptem hozzájuk. Noah egy vágódeszkát tolt elém késsel, Aby pedig az éppen megmosott uborkát. - Noah, cica, megtennéd, hogy megkeresed Steve-et, és szólsz neki, hogy tíz perc múlva kész a vacsora? Azt hiszem, a motorcsónakhoz ment.
Noah bólintott, megtörölte a kezét a konyharuhában, és amikor elment mellettem, a karja az enyémet súrolta. Utána pillantottam, aztán újra a szeletelésre koncentráltam, mert az ujjaimra elég nagy szükség van a színpadon.
- Apropó, cica… - kezdte Aby, amikor Noah hallótávolságon kívül volt már. - Ha már úgyis szakértőjük vagy, Nick, akkor esetleg beavathatnál, mi a helyzet Noah-val és azzal a csajjal… hogy is hívják?
- Karin – segítettem ki.
- Ó, igen, Karin – húzta el a száját Aby, amin nevetnem kellett. - Noah azt állítja, hogy Karin nincs többé.
- Ezt csak megerősíteni tudom. De mást nem nagyon mesélt nekem sem – vontam meg a vállam.
- És nem furcsa, hogy látszólag még csak meg sem viseli?
Nem tudtam, mit válaszoljak erre. Sejtettem, hogy miért kérdezi, de nem éreztem fairnek, hogy rajtam kéri számon, hogy faggassam ki Noah-t a lelki dolgairól.
- Rákérdeztem, többször is, de nem akar róla beszélni.
- Hm – dünnyögte Aby, miközben belerakta a felforrósodott serpenyőbe a fűszeres halat. - Csak attól tartok, nehogy magába fojtsa ezeket a dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy annak nem lenne jó vége.
Visszagondoltam a négy évvel ezelőtt történtekre, és egyet kellett értenem. Noah és Jolly a nyugati partra költöztek, még csak ott sem tudtam lenni vele, hogy észrevegyem, baj van. Amikor megtudtam, hogy Noah nincs jól, már ott tartottak, hogy nem merték magára hagyni egy pillanatra sem, annyira beszámíthatatlan volt a folyamatosan jelentkező pánikrohamok, szorongás és depresszió miatt. Az egész a semmiből jött, mindenféle előjel nélkül. Annyi szarság történt már vele, hogy senki sem gondolta, hogy éppen abban az időszakban fogja letaglózni, amikor minden jól alakult.
Síri csend volt a házban, amikor megérkeztem egy gurulós bőrönddel. Furcsálltam, mert elméletben mind a négy fiúnak otthon kellett volna lennie, de volt egy kulcsom, ezért be sem kellett csöngetnem.
A bőröndöt a földszinten hagytam, aztán felmentem az emeletre, és Noah szobája felé indultam. Nem igazán tudtam, hogy mire számítsak, de Jolly alaposan rám hozta a frászt az előző esti hívásával. Azonnal jegyet foglaltam magamnak a hajnali járatra, és egy fél nappal később Kaliforniában voltam. Jolly éppen kilépett Noah szobájának ajtaján, és szinte fellélegzett, amikor meglátott. A szemei alatt sötét karikák voltak, a haja kócosan meredezett minden irányba. Látszott, hogy ráférne egy kiadós alvás. Azonnal hozzám lépett, és magához ölelt.
- Örülök, hogy itt vagy – mondta megkönnyebbüléssel a hangjában. Én is alaposan megszorongattam, és csak utána engedtem el. Észrevettem, hogy nem csukta be teljesen Noah szobájának az ajtaját, a résen kiszűrődött némi lilás fény.
- Hogy van? - intettem a fejemmel az ajtó felé.
Jolly vett egy mély lélegzetet, és hátrasimította a haját. Halkan kezdett beszélni.
- Végre alszik. Tegnap kapott gyógyszert, és azt hiszem, kezd hatni. De sokszor felébred, és volt, amikor kiabálni kezdett. Talán rémálma lehetett, vagy ilyesmi – Jolly megcsóválta a fejét, aztán összeszorította az öklét, dühösen bámulva a földet. - Fan också!
- Tessék? - pislogtam rá.
- Ne haragudj, fáradt vagyok. Csak egy svéd káromkodás…
A vállára tettem a kezem, hogy figyeljen rám. Ha dühös volt, könnyen el tudott merülni a saját világában a saját gondolatai között.
- Mi lenne, ha kicsit ledőlnél te is? Én bent leszek vele, figyelek rá. Rendben?
- Ha felébred, újra be kell vennie a gyógyszert. És jó lenne, ha enne is valamit – sorolta Jolly összevont szemöldökkel, mint egy aggódó anyuka.
- Ne aggódj ezek miatt. És Jolly… közösen megoldjuk ezt is, oké? Noah most egy sötét, nyomasztó helyen van, de kihozzuk onnan.
Jolly pár másodpercig csak nézett rám, mintha ki akarná találni, tényleg komolyan gondolom-e, hogy ez működni fog. Végül úgy döntött, hisz nekem, hálásan bólintott, aztán elindult a szobája felé.
Halkan kinyitottam az ajtót, és beléptem. Az éjszakai fény elég volt, hogy könnyen az ágyhoz tudjak sétálni, ahol a takaró alatt egy összegubózott alak feküdt.
- Nick? - kérdezte egy gyenge hang reménykedve.
Noah már nem aludt, de azért mégis figyeltem rá, hogy ne csapjak nagy zajt, és óvatosan ültem le az ágya szélére.
- Én vagyok az, őzike – simítottam a kezem a hosszú hajába. - Hogy érzed magad?
- Ezek a hülye gyógyszerek teljesen eltompítanak – panaszkodott nyűgösen.
- Aludnod kéne. Az alvás jót tesz.
- Nem akarok aludni – ellenkezett azonnal, és hátrasimította a kócos, zsíros haját. - Nappal van, a dalokon kéne dolgoznom…
- Azok megvárnak. Sokkal jobban fog menni az alkotás, ha pihensz.
Noah elgondolkodott a szavaimon, de láttam rajta, hogy nem elégedett.
- Nem… addig nem várhatok…
- Van egy ajánlatom – fogtam meg a kezeit, amivel már azon volt, hogy lehúzza magáról a takarót, és elinduljon. Határozottan beszéltem hozzá, végig a szemébe nézve. - Lezuhanyozol, eszel valamit, beveszed a gyógyszered, és utána ketten lemegyünk a stúdióba, rendben?
Utáltam parancsokat osztogatni neki, de valahol azt olvastam, hogy a lelkileg szétcsúszott embereknél ez az egyetlen megoldás. Úgy kellett kezelnem, mint egy gyereket, mert ő képtelen volt reális döntéseket hozni.
- Hajat is kell mosnom… - motyogta maga elé.
- Megoldod egyedül? Tudom, hogy képes vagy rá – szorítottam meg a kezét. - Utána kibontom a hajad, és meg is szárítom, ha szeretnéd. Most pedig menj, viszek utánad tiszta ruhát.
Noah beleegyezően bólintott, aztán felkelt, és elindult a fürdő felé, én pedig kinyitottam a szekrényét, és kényelmes ruhákat kerestem neki. Kivettem a legpuhább zenekaros pulcsinkat, egy kényelmes melegítőt, egy pár zoknit és egy alsónadrágot, aztán bevittem neki a fürdőbe, amíg ő a zuhany alatt ázott. Utána magára hagytam, de a fürdőajtót résnyire nyitva hagytam. Talán Jolly paranoiája rám is átragadt egy kicsit.
Hónapokig tartott, amíg Noah rendbe jött, és egy ponton be kellett látnunk, hogy mi nem vagyunk elegek, szüksége van egy terapeutára. Ijesztő volt a felismerés, mert még sosem láttam ilyennek, és furcsa volt, hogy nem lett jobban egyik napról a másikra, mint azelőtt mindig. Amikor már rohamosan közeledett a turné időpontja, Noah nem ellenkezett, hogy szakemberhez forduljon, és akkor kicsit mindannyian fellélegeztünk körülötte.
- Lehet, hogy Karin mégsem jelentett olyan sokat számára – vontam meg a vállam újra. - Talán túlreagáljuk.
Aby szép babaarca elkomorult, de nem firtatta tovább a dolgot, inkább a testvéreimről és Mayáról kezdett kérdezősködni. Miközben a hal ropogósra sült a serpenyőben, és isteni illatok lettek a konyhában, összedobtuk a salátát is hozzá, aztán Steven és Noah is megérkeztek, hogy segítsenek a terítéssel. Fehérbort bontottunk, tányérokra szedtünk a halat és a salátát, aztán asztalhoz ültünk.
Aby régebben bártenderként dolgozott, és vacsora után nem maradhattak el a finomabbnál finomabb italok. A koktéloknak az van a nagyon veszélyes tulajdonságuk, hogy ha jól vannak elkészítve, a gyümölcsök, tejszínek alaposan elnyomják az alkohol ízét. Teljesen rákattantam a Strawberry Daiquiri-jére, és már a harmadik pohárnál tartottam. Az eper íze a zúzott jéggel pont az volt, amire egy meleg nyári estén szüksége van az embernek. Aby nem sajnálta belőle a rumot, és az egészből semmit sem vettem észre, amíg hirtelen fel nem pattantam a székről, hogy hozzak a pincéből egy kólát Noah sokadik Long Island-jéhez. Tényleg csak egy pillanatig tartott az egész, úgyhogy nem csináltam belőle nagy ügyet, de onnantól kezdve tudtam, hogy egy kicsit lassítanom kell. Óvatosan másztam meg oda-vissza a kőlépcsőket, de még mindig jobb volt, hogy én mentem, mert Noah beelőzött legalább egy itallal, és mire visszaértem, már mindenen nevetett.
- Egy pókháló van a hajadban – mondta vidáman, amikor leültem mellé, és közben a hosszú ujjaival ügyetlenül próbálta leszedni rólam.
- Látod, mit meg nem teszek, hogy egy újabb koktélt ihass? - kérdeztem drámaian. Közelebb hajoltam hozzá, mert jól esett, hogy a hajam babrálja. A látóterem oldalában észrevettem, hogy Steven elkapta a felesége derekát a konyhába menet, és gyorsan, de szenvedélyesen megcsókolta. Elmosolyodtam. Vajon mi is ilyenek leszünk Mayával tíz év múlva?
- Ezek szerint le akarsz itatni, zöld szemű királyfi? - kérdezte Noah, amikor végzett, kihangsúlyozva az Abytől kapott becenevem. Hátrafordultam, hogy ránézhessek, mert ezt még nem hallottam tőle. A fogaival az alsó ajkába harapott, és ez, meg az átható, sötét pillantása, amiben apró csillagfényként ragyogott az alkohol, egy pillanatra teljesen összezavart. Aby mosolyogva lépett oda hozzánk, letette Noah elé az italt, és megállt közöttünk, átkarolva a nyakunkat.
- Nick, egy újabb epres csoda? - ajánlotta.
- Köszönöm, azt hiszem, mára elég volt – feleltem neki.
- Akkor ha már nincs ránk szükség… fárasztó volt az út, úgyhogy lassan eltennénk magunkat holnapra – mondta Aby, és Steven egyetértően bólogatott. - Ti maradjatok még. Érezzétek jól magatokat, és kapcsolódjatok ki, amíg lehet.
- Köszi Aby, így fogunk tenni – bólogattam, és mielőtt kiegyenesedett, adtam egy puszit az arcára.
Hamarosan kettesben maradtunk Noah-val, aki az állát a tenyerébe támasztva nyomkodta a telefonját, és közben néha a szemöldöke felszaladt a homloka közepére.
- Mi az? - kérdeztem tőle kíváncsian, miután elnevette magát valamin.
Noah megcsóválta a fejét, aztán elém tolta a telefonját. Mattel váltottak üzeneteket, és arról diskuráltak, milyen feliratú merch-öket árulhatnánk a jövő év eleji Európa turnén. A „Bad Almonds” feliratnál, amit négy molyrágta mandula vett körbe a ráphotoshoppolt fejünkkel, hangosan felnevettem. Láttam, hogy a telefonja éppen üzenetet jelzett Karintól: „Felhívhatlak?”, de úgy tettem, mintha misem történt volna.
- Oké, ez tetszik – adtam vissza a mobilját, megnyitva a mandulás képet, de Noah gondolatai már teljesen máshol jártak. Elrakta a telefonját, felpattant, és felém nyújtotta a kezét. - Hová megyünk? - kérdeztem tőle, de természetesen már én is talpon voltam, és hagytam, hogy az ajtó felé vezessen.
- Tudnod kell, hogy hová megyünk? - kérdezte felém fordulva, miközben kiléptünk az ajtón. - Vagy csak az számít, hogy együtt legyünk?
A válasz egyértelmű volt, vakon is követtem volna bárhová. Lenéztem az összefont ujjainkra, miközben a teraszon ácsorogtunk, Noah még mindig a válaszomra várt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ez normális. A testi kontaktus, a vágy arra, hogy a társaságában lehessek, az, hogy jobban megbízom benne, mint saját magamban… sosem volt másképp, mióta ismerem őt. De akkor mégis miért dübörög olyan veszettül a szívem a bordáim alatt, mintha ki akarna törni onnan?
- Menjünk – mondtam neki határozottam. Noah ajkai lassan mosolyra húzódtak, és a fogai újra a puha húsba haraptak.
- Csak ki kell mennünk a tető alól – nézett fel egy pillanatra. - Onnan jobban látni a csillagokat.
- Ó. Nem is tudtam, hogy szereted az ilyen klisés dolgokat – jegyeztem meg, amikor elhagytuk a parkoló kocsikat, és egy aránylag egyenes területre értünk. Noah leterítette a pulcsiját, hogy a fejünket rátehessük, aztán lefeküdtünk a fűbe.
- Elkezded értékelni ezeket a dolgokat, ha egy kicseszett betondzsungelben élsz, ahol akkora a fényszennyezés, hogy semmit sem látni a csillagokból – felelte. Kivettem a zsebemből a cigim, és rágyújtottam. Vettem egy mély levegőt, és miközben a kis, fényes pöttyöket bámultam a sötét égbolton, hagytam, hogy átjárjon a hely varázsa. Éreztem a hűs, csiklandozó fűszálakat a meztelen vádlim és a karjaim alatt, a szelet, ahogy megrezegtette a fák leveleit. A kezem megkereste Noahét, és újra összefontam az ujjainkat. A szemeim lassan hozzászoktak a kevés fényhez, és egyre több dolgot tudtam kivenni a sötétben. Például Noah mellkasát, ahogy minden légvételnél emelkedett és süllyedt a pólója alatt, vagy a profilját a tökéletes orrával és a szája vonalával.
Dúdolni kezdett egy dalt, és természetesen már azelőtt könnyen felismertem, hogy a szavakat is használni kezdte volna. Bármikor órákig tudtam volna hallgatni a hangját, talán nem is tudta, hogy én vagyok a legnagyobb rajongója.
„I can wait for you at the bottom
I can stay away if you want me to
I could wait for years if I gotta
Heaven knows I ain't getting over you”
“Várhatok rád odalent
Távol maradhatok, ha ezt szeretnéd
Várhatok rád éveket, ha kell
Isten látja lelkem, nem tettem túl magam rajtad”
Elmosolyodtam, és követtem a tekintetemmel a mutatóujját, amivel a levegőben vezényelte a dallamot. Eloltottam a cigit, aztán én is beszálltam az elcseszett, smirglipapír hangommal, de olyan halkan, hogy még véletlenül se nyomjam el az ő angyali hangját.
„Weigh down on me
Stay till morning
Way down, would you say I'm worthy?”
“Szoríts le
Maradj reggelig
Az úton lefelé, mondanád, hogy méltó vagyok?”*
Noah lehunyta a szemeit a végére, és felsóhajtott.
- Hé, nem is nézed a csillagokat! - szóltam rá számonkérőn. Elmosolyodott, de nem nyitotta ki a szemeit. Tudtam, hogy mi lesz ebből, ha nem avatkozom közbe. - Noah, túl nehéz vagy ahhoz, hogy felcipeljelek a szobába.
- Mi lenne, ha itt aludnánk… a csillagok alatt? - kérdezte egy ásítás kíséretében.
- Biztosan nem alszunk itt – tiltakoztam, és már fel is ültem. - Reggelre belepnek a békák és a harmat.
Noah nevetett, de azért ő is felült.
- Szóval inkább királylány vagy, nem is királyfi? - csipkelődött.
- Mondjuk úgy, hogy ismerlek, és tudom, hogy baromira fájni fog a hátad, ha hagyom, hogy itt aludj el, cica – nyújtottam ki rá a nyelvem.
- Akkor semmi csók a békákkal? - kérdezte lebiggyesztett szájjal.
- Furcsa fétiseid vannak – jegyeztem meg viccelődve, miközben elindultunk befelé. Noah végigkuncogta az emeletig tartó utat, attól tartottam, hogy fel fogja kelteni Steve-éket, egészen addig, amíg az ajtójuk elé nem értünk. Egyértelmű, hogy még ők is ébren voltak. Az ágyuk eltéveszthetetlen nyikorgása Noah figyelmét is felkeltette, aki megállt előttem a szájára szorított kézzel, hogy hátraforduljon, és ezért nekiütköztem a mellkasának. Néztük egymást, miközben ő alig bírta visszafojtani a nevetést, én meg elpirultam a kiszűrődő nyögéseket hallva.
- Már értem, miért akarták, hogy maradjunk még lent – suttogta Noah fojtott hangon. - Szerinted kistesót csinálnak Adamnek?
Megforgattam a szemeimet, és elkezdtem Noah-t lökdösni a másik szoba felé. Nem voltam elég részeg az ilyen beszélgetésekhez.
- Egyszer hallottalak egy csajjal – mondta nevetgélve, kicsit hangosabban a kelleténél. Most én szorítottam a tenyerem a szájára, Noah pedig elveszítette az egyensúlyát, és háttal nekidőlt a falnak, mint egy zsák krumpli. Baromira viccesnek találta a helyzetet, én meg csak akkor fogtam fel, hogy mit mondott. Több évig együtt éltünk, kicsi lett volna az esély, hogy ilyen ne forduljon elő, de nem tudtam róla.
- És? - kérdeztem, mert ez az egyetlen szó jutott hirtelen eszembe. Az agyam teljesen ködbe borult, valószínűleg az alkoholtól, és lassan forróság kúszott végig a nyakamon meg az arcomon.
Noah végre abbahagyta a kuncogást, és éreztem, hogy finoman az ujjamba harap. Közel voltunk egymáshoz. Ha több fény lett volna, biztos vagyok benne, hogy meg tudtam volna számolni a halvány szeplőket a szemei körül és az orrán. Egy fél fejjel magasabb volt nálam, a szám pont egy vonalban volt a nyakával… és a tetoválásokkal a nyakán. Egy újabb harapás, kicsit erősebb, mint az előbb, és végre leesett, hogy el kellene vennem a kezem.
- És… és semmi – susogta halkan a sötétbe, amikor elengedtem, és a szája egy féloldalas mosolyba kúszott.
Nem vontam kérdőre, elléptem előle, aztán csöndben besétáltunk a szobába. Lefeküdtem a matracra, és az ablakon beszűrődő holdfénynél néztem, ahogy Noah leveszi a rövidnadrágját, utána áthúzza a fején a pólót, és ledobja. Az ágyhoz lépett, és leült rá. A tetoválások a bőrén sötéten csillogtak. Szerettem volna egyenként mindegyiket megnézni, azokat is, amiket én csináltam, mert olyan régen láttam őket, hogy kezdtem elfelejteni.
- Tudod, nem muszáj a földön aludnod – szólalt meg váratlanul. A hangjában már nyoma sem volt a viccelődésnek. Inkább óvatosnak tűnt, mintha attól félne, hogy bármikor átléphet egy határt, amit nem lenne szabad.
- Tudom – feleltem neki reszelős hanggal. - De most jobb ez így. Mindketten ittunk, és…
- Én is aludhatok veled a földön – ajánlotta a szavamba vágva.
Elmosolyodtam.
- Hidd el, kényelmetlen lenne – mondtam neki.
Noah végre lefeküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. Biztos voltam benne, hogy nem sokáig lesz rajta, ahhoz túl meleg volt, és igazam is lett. Alig telt el öt perc, amikor lerugdosta magáról. Megint mosolyogtam a sötétben. Túl jól ismerem őt. Újabb mocorgás, ahogy felém fordult.
- Ne haragudj, ha néha olyan dolgokat teszek, vagy mondok, amit… basszus… amit egy barátnak nem lenne szabad.
A hangja teljesen letörtnek tűnt, és már megint saját magát okolta mindenért. A hasamra fordultam, és a fejem az alkaromra fektettem úgy, hogy én is felé nézzek.
- Kit érdekel, hogy mit szabad egy barátnak, és mit nem? Mikor foglalkoztunk mi ezzel? - kérdeztem tőle. - Amíg mindketten jól érezzük magunkat, nem hinném, hogy ilyenekkel kéne törődnünk.
- De ha Maya itt lenne…
- Maya nincs itt – mondtam neki hirtelen, de szinte azonnal elöntött a bűntudat, mert nem is akartam, hogy ott legyen. - Maya megérti, hogy te vagy a legjobb barátom – finomítottam az előző mondatomon.
Noah nem beszélt többet, ő is a hasára fordult, és lelógatta az egyik hosszú karját az ágyról. Egészen addig fogtam a kezét, amíg elaludt, és az enyém teljesen elzsibbadt, mert az összes vér kifolyt belőle. Utána még egy jó darabig hallgattam Noah halk szuszogását, és amikor csak erre koncentráltam, kizárva az összes hülye gondolatot a fejemből, végre el tudtam aludni én is.
*Bad Omens - Just Pretend
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése