Sziasztok! Egy újabb intenzív, érzelmekkel teli utazásra hívlak titeket a fiúk múltjába :)
7.
Másnap reggel még kényelmesen megreggeliztünk és összepakoltunk, mielőtt elindultunk. Én gyorsan megszabadultam a bérelt autótól a legközelebbi leadóponton, és az út nagy részét Noah kocsijával tettük meg. Zenét hallgattunk, Noah Taylor Swiftet énekelt, miközben a tetovált ujjaival a kormányon dobolt, én pedig álmosan figyeltem őt a szemem sarkából, a fejem az ülés fejtámlájára hajtva. Kifejezetten jól jött, hogy nem kellett sokat vezetnem, mert nem aludtam valami jól az éjszaka. Hiába nyugtattam magam, hogy semmi sem történt – és erre az is ráerősített, hogy Noah is ezt mutatta –, mégis negatív érzelmek kavarogtak bennem. Bűntudat, hogy Maya jobbat érdemel nálam. Félelem, hogy egy rossz szó vagy érintés, és elveszítem Noaht, mert nincs az a vonzalom, amiért megérné akár csak kockáztatni a barátságunkat. Újra és újra ostorozni kezdtem magam, ha ez eszembe jutott. Nem viselkedhetek ennyire hülyén, felnőtt férfi vagyok, aki már lassan nyolc hónapja él komoly kapcsolatban, nem pedig egy buta kis tini, akinek fogalma sincs a világról.
- Minden rendben? Nagyon csöndes vagy ma – jegyezte meg Noah a rádiót lehalkítva, a tekintetét továbbra is az úton tartva.
- Rosszul aludtam – feleltem rekedt, álmos hangon, és így legalább nem hazudtam neki.
- A következő benzinkútnál megállunk. Veszek neked egy kávét – ígérte, és kedvesen rám mosolygott, amit próbáltam viszonozni.
- Lehet, hogy ma nem leszek a legjobb társaság – mondtam bocsánatkérően.
- Nem kell beszélned ahhoz, hogy jó társaság legyél – nézett rám oldalról a napszemüvege alól. - Megnyugtat, ha a közelemben vagy – tette hozzá sokkal halkabban.
Összeszorítottam a számat, becsuktam a szemem a napszemüvegem alatt, és azt kívántam, bár ne lenne velem ennyire kedves mindig. Mintha a megjegyzése tovább táplálta volna azt a furcsa érzést bennem, ami kellemes volt ugyan, mégis muszáj lett volna elfojtanom, amilyen hamar csak lehet, mert hosszútávon csak a vesztemet okozná.
Pár perc múlva megálltunk egy benzinkút parkolójában, de Noah nem szállt ki a kocsiból, miután leparkolt. Kicsatolta a biztonsági övét, vett egy mély levegőt, és felém fordult.
- Szeretnék bocsánatot kérni a tegnapi viselkedésem miatt – kezdte, amitől azonnal rá figyeltem, és hirtelen az álom is kiröppent a szememből. - A reggelem nem volt a legjobb, aztán meg… - megcsóválta a fejét, amitől a haja a szemébe hullott – aztán felhívott Karin azzal, hogy találkozni szeretne.
Ó. Nem számítottam rá, hogy erről fog beszélni, pedig megtanulhattam volna már, hogy ha elég időt adok neki, akkor előbb-utóbb kiönti a szívét.
- Mit mondtál neki? - kérdeztem lélegzetvisszafojtva.
- Azt, hogy vége. Mindennek, ami köztünk volt.
A szám büszke mosolyra húzódott.
- Szerintem helyesen döntöttél. Egyszer már befejeztétek, semmi értelme nem lenne ezt tovább húzni.
- Ja… - mondta elgondolkodva.
Lenyeltem azokat a gondolatok, hogy mennyire rossz hatással volt rá a csaj, és hogy ezer jobbat találhatna nála, ha ő is szeretné, mert tényleg nem igazán tudtam, hogy milyen lelki állapotban van, és úgy éreztem, hogy ennek nem lenne abban a pillanatban építő ereje.
- Ha szeretnél beszélgetni erről, vagy másról, én szívesen meghallgatlak bármikor – mondtam az ítélkező gondolataim helyett. Noah hálás tekintete miatt már megérte.
- Köszönöm. Nem is tudom, hogy háláljam meg, hogy ennyire törődsz velem.
- Mondjuk egy nagy cappucino kezdésnek megteszi – viccelődtem vele, hogy kicsit oldjam mindkettőnk melankolikus hangulatát. Noah elmosolyodott, de még mindig nem indult. Láttam rajta, hogy akar még valamit.
- Ami délután történt… azt hiszem, az is az elbaszott hangulatomnak köszönhető.
Pislogtam néhányat, és visszaemlékeztem a két nappal azelőtti beszélgetésünkre, amikor egy szobában aludtunk a csillagnézés után, és Noah akkor is bocsánatot kért, bár nem árulta el, pontosan miért. Éreztem, hogy ez most sem lesz másképp, de valami azt súgta, mindkettőnknek jobb, ha nem bolygatom ezt. Ráadásul én is ugyanannyira felelősnek éreztem magam.
- A tegnap délután kifejezetten jó volt – mondtam őszintén, mert akármennyire elcseszett lett a vége, nagyon sokat nevettünk és beszélgettünk előtte, majdnem olyan volt minden, mint régen.
Noah a feje tetejére tolta a napszemüvegét, és az arcomat fürkészve nézett.
- Akkor nem azért van rossz kedved?
Hogy azért van-e rossz kedvem, mert majdnem csókolóztunk a tóban teljesen egymás testéhez tapadva? Azért, mert kis híján megcsaltam a barátnőmet a legjobb barátommal? Vagy azért, mert rányitottam? Netán az az oka ennek az elcseszett hangulatnak, amit a szobában, félig a földön fekve műveltem, mert a farkam annyira lüktetett, miután hallottam a nyögéseit, hogy addig se jutottam el, hogy leüljek az ágyra? Vagy azok miatt a kibaszottul szexi dolgok miatt, amiket az agyam kreált, és mindnek ő volt a főszereplője? Fogalmam sincs, mire vonatkozott pontosan a kérdés.
- Fáradt vagyok, itt a kocsiban is el tudnék aludni, csak a nyakam bánná – feleltem neki. - Holnap, egy hosszú alvás után minden sokkal jobb lesz.
Tényleg hittem ebben, mert kipihentem az ember sokkal könnyebben birkózik meg bármilyen próbatétellel, ami elé az élet állítja. Lehet, hogy fáradtan, életuntan úgy éreztem, hogy egy rossz lépés, és mindent elcseszhetek – ha eddig még nem tettem-, de holnap, frissen biztosan kicsit jobb színben fogom látni a dolgokat.
- Oké – egyezett bele Noah elgondolkodva, aztán a pénztárcáját magához véve kipattant a kocsiból. - Egy capuccino, ahogy mondtad. Bármi más? - kérdezte mosolyogva, ahogy behajolt az ajtón.
- Egy csokis keksz – viszonoztam a mosolyát, amikor bólintott. Feltette a napszemüvegét, és a pulcsija kapucniját is a fejére húzta. Amíg ő bement a boltba, én kiszálltam, hogy kinyújtóztathassam a lábaim, és elszívjak egy cigit. Már visszaültem a kocsiba, amikor láttam, hogy Noah kilépett a benzinkút kis shopjából, és elindult a visszafelé, de úgy tűnt, nem én voltam az egyetlen, aki észrevette. Egy középkorú, hosszú vörös hajú nő, és egy fiatalabb lány állították meg. A testbeszédükön láttam, hogy mennyire izgatottak, amikor beszélgetni kezdtek. Valószínűleg már a jelenlétével szebbé varázsolta a napjukat, de az is lehet, hogy az egész hetüket. Néztem őt, ahogy kicsit lehajolt hozzájuk, hogy a magasságkülönbség ne legyen túl zavaró, ahogy visszafogottan, de kedvesen mosolyog, figyel rájuk. Éreztem, hogy valami kellemes érzés költözik a mellkasomba, mert én olyan előnyös helyzetben voltam, hogy bármikor megkaphattam ezt a figyelmet. Noah mosolyogva bólintott egy közös fotóra, és miközben csináltak néhány selfiet, ő tartotta a hosszú karjával a telefont. A pulcsiját feltűrte az alkarján, amin megfeszültek az izmok, és a sötét tetoválásai csillogtak a napfényben. A haja előre hullott, amikor megnézték, hogy jól sikerültek-e a képek, és közben azon gondolkodtam, hogy vajon éreztem-e már egy másik férfi iránt ilyen vágyat, mint akkor, iránta. A válasz egyértelműen nem volt. A középiskolában ezerszer megkaptuk a hosszú hajunk, különc stílusunk miatt, hogy melegek vagyunk, de sosem gondolkodtam el komolyan a lehetőségen, mert a lányok érdekeltek, mondhatott bárki bármit. Akkor is furcsán néztek ránk az ismerősök, amikor megtudták, hogy együtt lakom a legjobb barátommal, de az sem izgatott. Vajon Noah is így érezte? Emlékszem, hogy régen, egy buliban csókolózott egy sráccal, de az csak buta, részeg kihívás volt, nem igazi csók, és nem is tartott tovább pár másodpercnél. Mindig barátnői voltak, és fel sem merült bennem, hogy akár biszexuális is lehet. És aztán ott volt Noah anyja… aki előszeretettel támadta a barátságunkat, és minden jót, ami a fiával történt.
Az egész úgy kezdődött, hogy két fiú elkezdte piszkálni Noah-t az iskolában, és az egyik barátommal pont végighallgattuk az egészet. Durva megjegyzéseket tettek a hajára és az alkatára, és amikor ezzel nem érték el a kellő hatást és reakciót nála, amiatt kezdték piszkálni, hogy ázsiai vér folyik az ereiben. Azt mondták neki, hogy ugyanúgy meghatározhatatlan, hogy fiú vagy lány, mint a japán animékben. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol annak ellenére, hogy utáltam a konfliktusokat, közbe kellett avatkoznom, mert az animéket kifejezetten imádtam. És azt sem értettem, hogy miért nem lehet békén hagyni egy fiút, aki csak a leckéjét szeretné megírni.
Elég volt pár kellően betaláló mondat Davis részéről, és néhány lenéző pillantás tőlem, hogy a fiatal fiúk legyőzötten elkullogjanak. Okosan úgy ítélték meg, hogy értelmetlen hármunkkal szembeszállniuk, főleg úgy, hogy a barátom és én több évvel idősebbek voltunk. Összepacsiztunk Davis-szel, aki azonnal elindult a töri órára, és csak akkor fordultam a fiú felé, aki felállt a padról, és elkezdte a cuccait visszapakolni a táskájába. A haja az arcába hullott, miközben előrehajolt, a mozdulatai pedig idegesnek tűntek. Sosem voltam az az ismerkedést kezdeményező fajta. Utáltam a nagy társaságot, és csak a szűk baráti körben tudtam igazán megnyílni, de… úgy éreztem, muszáj nyitnom felé. Akkor még nem tudhattam, hogy életem legjobb döntését hozom meg. 
- Egyébként Nicholas vagyok – próbáltam kicsit enyhíteni a hangulatán. - A barátaim általában csak Nicknek hívnak.
A fiú végre megállt, és lassan felém fordult. A hosszú, vékony ujjaival elsimította a haját az arcából, ami alól előtűnt a sötét tekintete, a lebiggyedt rózsaszín ajka, és a legédesebb orr, amit valaha láttam.
- Egyedül is megbirkóztam volna velük – jelentette ki ahelyett, hogy ő is bemutatkozott volna. Mégsem voltam rá mérges, tudtam, hogy még mindig passzív agresszív védekezési módban van.
- Tudom – feleltem neki, és óvatosan elmosolyodtam. Nem akartam, hogy azt érezze, rajta nevetek. - De kétségbeesetten gyűjtöm a barátokat, akik szeretik az animét.
Ezzel sikerült eltüntetnem a viharfelhők egy részét az arcáról.
- Hány ilyen barátod van már, Nick? - kérdezte érdeklődön, kicsit oldalra döntött fejjel.
- Remélem, te leszel az első – válaszoltam őszintén, amiért egy ragyogó mosolyt kaptam válaszul.
- Noah - felelte az ujjait tördelve, a föld felé fordulva. - Mármint ez a nevem - tette hozzá idegesen nevetve, újra felnézve rám.
- Noah - mondtam ki a nevét, csak hogy megtudjam, milyen érzés. Imádtam.
Az utána következő hetekben Noah könnyedén beilleszkedett a baráti társaságomba. Nem is nagyon tűnt fel senkinek, hogy három évvel fiatalabb nálunk, már akkor is majdnem olyan magas volt, mint én, és sokkal érettebb, mint amire a kora engedett volna következtetni.
***
Közeledett a nyári szünet, a diákok egyre kevésbé koncentráltak a tanulásra, és egyre többet voltak kint a szabadban. Alig vártam, hogy kicsöngessenek a pénteki utolsó óránkról, és hétvége legyen. Nem azért, mert bulizni akartam – sosem voltam egy partiállat –, hanem hogy végre rendesen kialudhassam magam, és rajzolhassak, amennyit csak jól esik. Egész matekórán a füzetem szélét díszítgettem, és amikor végre megszólalt a csengő, az elsők között pattantam fel, dobáltam be a cuccaimat a táskámba, köszöntem el a két fiútól, akikkel már évek óta jóban voltam, és léptem ki a folyosóra. Noah a korlátnak dőlve várt rám, egy dobozos kólát iszogatott, és elmosolyodott, amikor meglátott.
- Köszi, hogy megvártál – mondtam neki, miközben elindultunk kifelé az épületből. - Ez a matekóra halál unalmas volt.
- Én sem mondhatom, hogy ez volt életem legizgibb napja – felelte, és a füle mögé simította a válláig érő, barna haját. - De talán innentől jobb lesz.
- Biztosan. Az óráknál még az is szórakoztatóbb, ha beülünk a templomba végighallgatni egy misét.
- Brr, ne is emlegesd a templomot – mondta undorral az arcán. Elnevettem magam, ahogy ráncolta a szeplős orrát, lebiggyesztette az ajkát, és láthatóan rosszul volt még a gondolattól is. Mesélte, hogy a nagyszülei, akikkel élt, nagyon vallásosak, és kényszerítik rá, hogy résztvegyen a gyülekezeti munkákban, legyen szó javításról vagy adománygyűjtésről.
Lesétáltunk az épület elé, amikor egy kupacnyi fiatal fiú fordult felénk és vihogtak, ahogy elhaladtunk mellettük. Láttam Noah-n, hogy egy röpke pillanatig elbizonytalanodott, de aztán feltartott fejjel, magabiztosan lépkedett tovább.
- Nem kéne velem mutatkoznod – jegyezte meg, amikor kiléptünk a kapun. - Biztos észrevetted már, hogy nem én vagyok a legnépszerűbb diák.
- Nehogy azt hidd, hogy tartok a pelenkás osztálytársaidtól – horkantam fel, és közben a zsebeimet tapogattam. Alig vártam, hogy végre rágyújthassak. Megtaláltam a cigis dobozt, benne az öngyújtóval, és kivettem egy szálat. Észrevettem, hogy Noah is a kezét nyújtja, amitől a szemöldököm felszaladt a homlokom közepére.
- Mi az? - kérdezte Noah.
- Nem vagy te ehhez még túl fiatal?
Csak a szemét forgatta, aztán elkapta a csuklómat, amiben a dobozt tartottam, és kivett egy cigit. Gyakorlott mozdulatokkal gyújtotta meg, és az első adag füstöt az arcomba fújta, amitől nekem kellett a szemem forgatnom.
- Attól, hogy idősebb vagy, még nem kell a felnőttet játszanod.
- Attól, hogy én dohányzom, még nem követendő példa – vágtam vissza, de már én sem tudtam komolyan venni ezt a beszélgetést, és a végére mindketten elnevettünk magunkat.
- Ne aggódj, már azelőtt rászoktam, hogy megismertelek.
- Huh – szorítottam a kezem drámaian a mellkasom felé. - Most egy hatalmas kő esett le a szívemről. Már kezdtem azt hinni, hogy én vittelek bele a rosszba a rövid ismeretségünk alatt.
***
- Csak vasárnap jönnek majd haza a nagyszüleim – magyarázta Noah, ahogy a házukhoz értünk. Felnéztem a két szintes épületre, amit egy nagy, gondozott kert vett körbe, és elismerően bólogattam. Ez volt az első alkalom, hogy náluk jártam, hiszen akkor még csak három hét telt el azóta, hogy megismerkedtünk a suli udvarán.
- Sejtettem, hogy egy kisherceg vagy – mondtam tettetett komolysággal. A ház nagyjából kétszer akkora volt, mint amiben én éltem a szüleimmel és a négy testvéremmel. Noah felhorkant, de nem felelt semmit, csak kinyitotta az ajtót a kulcsával, aztán egymás után beléptünk az előszobába. Már a kabátakasztó mellett is Jézus arca fogadott a falon, látszott, hogy Noah nem túlzott, amikor a nagyszülei vallásosságáról beszélt. Lerúgtam a cipőmet, és amíg Noah az összegubancolódott cipőfűzőjével bajlódott, tovább nézelődtem.
- Ő kicsoda? - kérdeztem egy gyönyörű nőre mutatva az egyik festményen. A barna haja legalább a derekáig ért, és vérvörös köpenyt viselt a hosszú ruhája fölött, amit a mellkasánál fogott össze a kezével.
- Mária Magdaléna – felelte Noah, miközben kiegyenesedett. - Ő…
- Sokan úgy tartják, hogy Jézus szeretője volt – szólalt meg mögöttünk egy női hang, mire mindketten ijedten pördültünk meg a sarkunkon. - Helló, Noah anyja vagyok, Elizabeth – nyújtotta felém a kezét a hang tulajdonosa egy lágy mosollyal az ajkain. A világosbarna haja kontyba volt rendezve a fején, a körmei élénk rózsaszínre voltak festve, és egy rövid, fekete ruhát viselt, amiből kilátszottak a hosszú combjai. Alig tűnt többnek harmincnál, sosem találtam volna ki, hogy Noah édesanyja. Inkább arra tippeltem volna, hogy a nővére.
- Jó napot. Nicholas vagyok – fogtam vele kezet jól nevelten. A bőre forró volt és enyhén nyirkos, a kézfogása erős. Aztán mindketten Noah felé fordultunk, aki a mellkasa előtt összefont karokkal állt, és nem mozdult.
- Nem üdvözlöd az édesanyád? - kérdezte a nő, és somolyogva a szájához emelte a whiskey-s poharat, amit a kezében tartott.
- Miért vagy itt? - kérdezte Noah, de a hangja alig volt több suttogásnál.
- Nincs jogom meglátogatni a fiam? - Mivel Noah semmilyen reakcióra sem méltatta, lehúzta a poharából a maradék italt, és folytatta: - A nagyanyád említette, hogy egyedül leszel. Úgy gondoltam, ez tökéletes alkalom arra, hogy újra összekovácsolódjunk.
Amikor Noah arról mesélt, hogy az édesanyjával rossz a viszonya, azt hittem, hogy valami tini lázadásféleség miatt nem jönnek ki jól. Sosem gondoltam volna, hogy Noah ennyire ridegen tud viselkedni valakivel, amikor annyira barátságosnak és kedvesnek ismertem őt meg az elmúlt hetekben. Összevont szemöldökkel követtem a lépcsőn, ahogy az anyját szóra sem méltatva indult el felfelé. Amikor a szobájába léptünk, azonnal bezárta kulcsra az ajtót, és összetörten rogyott le az ágyra.
- Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt lesz.
- Semmi baj – nyugtattam meg azonnal, és lehuppantam mellé. - Nem tűnik olyan szörnyűnek – tettem hozzá, de akkor megláttam Noah arcán azt a fájdalmas mosolyt, amit azóta sem tudtam kiverni a fejemből, és folyton magam előtt láttam, amikor az anyja újra és újra tőrt döfött a hátába, csak hogy szenvedni lássa őt.
Felálltam, és a könyvespolcához sétáltam, hogy végignézzem a mangáit. Azt mondta, bármelyiket szívesen kölcsönadja, ha el akarom olvasni, és ki is választottam kettőt. Utána visszaültem mellé, és a suliról beszélgettünk, amikor szóba került a vázlatfüzetem, amibe rajzolgatni szoktam.
- Megmutassam? - kérdeztem Noah-tól. Felderült az arca, miközben bólogatott, ezért máris kinyújtóztam a plafon felé, és áthúztam a pólómat a fejemen. Noah egészen közel hajolt a vállamhoz, amit egy friss tetoválás díszített. Az első tetoválásom, egy szépen kidolgozott madárszárny.
- Az egész karomat szeretném végigtetováltatni – magyaráztam neki, miközben hozzáért a bőrömhöz, mintha azt akarná tesztelni, hogy a tetoválás fölött más-e a tapintása. - Ezt is én terveztem, és ha összegyűjtöm rá a pénzt, folytatjuk majd. Talán egyszer tetoválni is fogok, nem csak rajzolni...
Noah bólintott, és nagy nehezen elszakította a pillantását, hogy felnézzen rám.
- Nagyon jók a rajzaid, kétségtelen, hogy lenne hozzá tehetséged – mondta őszintén. - Én is szeretnék tetoválást. - Az ajkába harapott, miközben elgondolkodott. Aztán lassan felhúzta a pólóját, és a mutatóujját az egyik kis hegre tette a mellkasán.
- Szerinted ezeket el lehetne tüntetni? Volt egy autóbaleset, és… eltört néhány bordám, aztán a kórházban csöveket tettek be… ide is – simította a kezét a mellkasa oldalára. - Bár a dokik azt mondták, hogy szinte teljesen el fog majd tűnni, mire felnőtt leszek, mégis szeretnék rá valamit.
Akkor még nem tudtam, hogy az a bizonyos baleset annyira komoly volt, hogy elveszítette az édesapját, és mindenki meghalt őt kivéve. Fogalmam sem volt róla, sok hónap telt el, amíg beszélt nekem arról a nyári napról.
- Biztosan el tudják tüntetni – feleltem neki, miközben a tekintetem akaratlanul is lesiklott a bordáira, amik szinte átlyukasztották a bőrét. Noah talán észrevehette, mert gyorsan visszaigazította a pólóját, és védekezőn fonta maga köré a karjait. Utáltam magam azért, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam, ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna. Én is felvettem a pólómat, és a szempilláim alól rámosolyogtam.
- Most kérhetek egy teát? - utaltam a fél órával azelőtti ajánlatára. Noah lelkesen bólintott, és amíg ő leszaladt a konyhába, én kézbe vettem az egyik mangát, és lapozgatni kezdtem. Résnyire nyitva hagyta az ajtót, így hallottam, ahogy öt perc múlva óvatosan léptekkel közeledett, valószínűleg azért, hogy ne öntse magára a bögre tartalmát. Lenéztem a lap aljára, amit éppen olvastam, megjegyeztem az oldalszámot, és becsuktam a könyvet. Aztán meghallottam Noah anyjának a hangját. A beszéde akadozó volt, ezt még úgy is ki tudtam venni, hogy félig suttogott.
- A nagymamád büszke lehet rád azért, mert meleg vagy. Biztos boldogan meséli a gyülekezetben. - A mosoly azonnal leolvadt az arcomról, és dermedten ültem az ágyon. - Nézz rám, ha hozzád beszélek! - Elizabeth már meg sem próbáltam visszafojtani a hangját.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Noah halkan. A hangját átitatta a könyörgés és a félelem, miközben az én torkom egyre jobban összeszorult. - Kérlek...
- Inkább kiről. Nicholas, ha jól emlékszem a nevére. Mégis minek hoznál ide egy fiút, és zárkóznál be vele a szobádba?
- Nick a barátom.
- Ugyan ki akarna veled barátkozni, kicsikém? - kérdezte a nő szinte már sajnálkozva. - Olyan naiv vagy, Noah. Mindenkinek van valami mögöttes szándéka.
A kezem ökölbe szorult, a vérnyomásom az egekben, és mégsem mozdultam. Visszatartott a jólneveltségem, az, hogy a szüleim arra tanítottak, hogy szófogadónak kell lennem a felnőttekkel. Később ezerszer megbántam, hogy nem álltam oda Noah mellé, és nem menekítettem ki abból a családból azonnal. Az a hely egyenlő volt a földi pokollal. Ajtócsukódást hallottam, és Noah végre belépett a szobába. A kezei remegtek, a tea az ujjai között kifolyt a padlóra, de az arca teljesen érzelemmentes maradt. Felpattantam az ágyról, és elvettem tőle a bögrét, nehogy leejtse. Ez alkalommal én zártam magunkra az ajtót, és kivettem a táskámból egy papírzsepit. Szó nélkül elfogadta, letörölgette a kezét, aztán kidobta, és leültünk egymás mellé az ágyra.
- Ha nincs kedved maradni, nem haragszom meg, ha hazamész – mondta anélkül, hogy rám nézett volna. Tudta, hogy minden egyes szót hallottam a beszélgetésből. Az ujjai a combjába mélyedtek, és az arca teljesen elsápadt. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne tennem ilyen helyzetben. Kellemetlenül éreztem magam, dühös is voltam, de segíteni akartam neki, hogy újra jól érezze magát. Ez volt a legfontosabb, mert a hetek alatt lassan kezdtem teljesen a mosolya rabjává válni. Leraktam a teát az asztalra, és felé fordultam.
- Szeretnéd, ha hazamennék? - kérdeztem tőle, mert tudnom kellett, ő mit akar.
Noah végre felnézett rám. A szemeiben csillogtak a ki nem hullott könnyek, az ajkai remegtek.
- Nem. Azt szeretném, ha maradnál.
A hangja gyermeki volt, nem azé a magabiztos tinié, akit az iskolából ismertem. Hamar összeraktam magamban, hogy az csak egy álca, de megkönnyebbültem a válaszát hallva, mert nem szívesen hagytam volna egyedül azzal a nővel.
- Akkor maradok – feleltem, és lassan elmosolyodtam. Kellett egy pár másodperc, mire ő is viszonozta a mosolyt, és bár nem ért el teljesen a szeméig, ezzel is elégedett voltam. - Melyik animéhez lenne kedved? - álltam fel, és kezdtem el nézegetni a tv alá bepakolt DVD-ket.
- Válassz valamit. Lepj meg – felelte egy kis kihívással a tekintetében.
Az volt az első és utolsó alkalom, hogy iskola után hozzájuk mentünk. Később mindig a mi házunkban kötöttünk ki, és úgy tűnt, Noah-t nem zavarták a hangoskodó testvéreim, a hisztiző kishúgom, vagy az, hogy késő estére folyton elfogyott a meleg víz, és ha elbeszélgettük az időt, kénytelenek voltunk hideg zuhanyt venni. Ha reggel elfogyott a tej, vízzel csinálta a zabkásáját, és nem panaszkodott, ha pirítóst ebédeltünk. Észrevettem, hogy mennyire furcsán fogadta, ha anya vagy én megöleltük őt. Mintha nem tudna mit kezdeni az egésszel, és zavarban lenne. De csupán néhány hétre volt szükség, hogy ez az egész megváltozzon, és szinte követelni kezdje az érintéseket.
Noah visszasétált a kocsihoz, és mielőtt beszállt volna, még hátrafordult, hogy megbizonyosodjon róla, senki sincs a nyomában. Én félig lehunyt szemekkel követtem a közeledő lépéseit, és próbáltam kitalálni, mi változott. Hol volt a fordulópont, amikor elkezdtem vonzónak találni. Hiába törtem a fejem, egyszerűen nem tudtam meghatározni, és ez csak még frusztráltabbá tett. Noah beszállt, és felém nyújtotta a kávét, meg a papírzacskót, aztán lehúzta a fejéről a kapucnit.
- Remélem, nem hűlt ki – mondta bocsánatkérően mosolyogva.
Fáradtan viszonoztam a mosolyát, és a kekszet visszaadtam neki.
- A fele a tiéd. És köszönöm.
Egy pillanatig sem vitatkozott azzal, hogy meg akarom vele osztani a desszertet. Jóízűen kezdte enni az édességet, miközben én elgondolkodva iszogattam a kávémat.
- Noah… minden rendben lesz velünk, ugye? - kérdeztem hirtelen a semmiből. A hangom annyira ijedtnek tűnt, hogy én is meglepődtem rajta.
Összezavarodva nézett rám, egy kis morzsával a száján, amit nagy volt a kísértés, hogy letöröljek, de szerencsére még azelőtt lenyalta, hogy megmozdulhattam volna. Lenyelte a falatot, és mélyen a szemembe nézett.
- Bármi történik, mindig itt leszünk egymásnak. Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. Hidd el, hogy én is mindent meg fogok tenni azért, hogy én lehessek a te biztos pontod.
Bólintottam, és újra lehunytam a szemem. Azt hiszem, ennyi elég is volt, hogy ha csak egy picit is, de jobban érezzem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése