From the Grey - 20.

Sziasztok! Bocsánat, hogy megvárattalak titeket, de végre itt a folytatás :)

20.

Az éjszaka a kórház ügyeletén valószínűleg mindig kaotikus, de ez most extrémen annak tűnt. A légkör nyomasztó volt, a sürgés-forgás gombócot formált a torkomban. Egy nagyobb közlekedési baleset történt a környéken, betegeket toltak hordágyon vagy kerekesszékben, újra meg újra újabb mentő érkezett, és olyankor egy csapatnyi egészségügyi személyzeti előbukkant, hogy foglalkozzanak a súlyos esetekkel. Gyereksírást hallottam a folyosó végéről. Szegény pára már régen sírhatott, mert teljesen be volt rekedve. A szívem összeszorult, és még melankolikusabban ücsörögtem a széken. Noah mellettem volt, és a telefonját nyomkodta, de láttam, hogy ő is a síró gyereket keresi a tekintetével. Remegett a keze, amivel a mobilját fogta, és apró ráncok jelentek meg a szemöldöke között. Meg akartam ölelni, de attól féltem, ez csak fellobbantja azt a vágyam, hogy még közelebb tudhassam őt magamhoz, és mivel Matt is velünk volt, vissza kellett fognom magam.

Egy nővér futólag ránézett a sebemre, aztán a kezembe nyomott némi kötszert, és azt mondta, amint lesz szabad orvos, behívnak majd. Noah nem volt elragadtatva ettől, és idegesen fel-alá kezdett járkálni, aztán elindult nekünk kávét szerezni. Kimerülten támasztottam a fejem a falnak, lehunytam a szemeim, és közben azon filóztam, hogy ha kimennék rágyújtani, biztosan azonnal keresnének, hogy ellássanak. A karom egyre jobban lüktetett, és egy pillanatra kirázott a hideg is, talán a kimerültségtől, talán a fájdalomtól. Matt csöndben ült mellettem, és amikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy aggódva pillant rám.

- Jól vagy?

- Megmaradok – húztam a szám félig mosolyba. - Csak jó lenne már ágyban lenni.

- Foglaltam nektek szobákat egy hotelben az éjszakára. A holnapi koncertet már le is mondtam.

- Nagyszerű – feleltem rezignáltam. Nem éppen így terveztem az estét. Hogy tud minden elromlani néhány perc alatt? Nem magamat sajnáltam, tudtam jól, hogy hamar begyógyul majd a seb, de abban közel sem lehettem biztos, hogy Noah hogy fog reagálni a történtekre lelkileg. Láttam a szemében a félelmet, amikor észrevette, hogy vérzek, éreztem, hogy mennyire remegett a keze, amikor felsegített a földről, és hallottam, ahogy hisztérikusan hívta Mattet, hogy baj van. Le kellett beszélnem arról, hogy mentőt hívjon, és csak azzal tudtam meggyőzni, hogy taxival hamarabb beérünk. Eszeveszettül aggódott értem, és még nekem sem sikerült megnyugtatnom. Idegesen fordultam a folyosó felé, amerre eltűnt, és szívem szerint utána mentem volna. De ahogy a cigizést, ezt sem tehettem meg, mert ha azt akartam, hogy minél hamarabb szabaduljunk, türelmesen, a fenekemen ülve kellett megvárnom, hogy behívjanak.

Ekkor két rendőr lépett be a fotocellás ajtón, és Matt már ment is, hogy irányt mutasson nekik felém. Amikor odaléptek hozzám, felálltam, és kezet fogtam velük. 

- Még nem látták el? - kérdezte az egyikük, a szétvágott kabátomra, és a karomra szorított kötszerre nézve.

- Nem kerültem még sorra – feleltem nekik.

- Elkezdhetjük itt az adatok felvételét, ha ez rendben van magának – mondta, és leült mellém egy tablettel a kezében.

Kikerestem a zsebemből az irataimat, amit szerencsére nem talált meg a rabló, mert Noah megzavarta őt, így csak a telefonomat vitte magával. A rendőrök elkezdték felvenni az adataimat, és közben Noah is megérkezett, három papírpohárral egyensúlyozva az ujjai között. Láttam rajta, hogy örül, hogy végre történik valami, és nem kell céltalanul fel-alá járkálnia, amíg be nem hívnak. Elmeséltük, hogy mi történt, és megpróbáltunk személyleírást adni a férfiről, de sajnos egyikünk sem látott belőle túl sokat a sötét kapualjban. Biztos voltam benne, hogy szakállas volt, és ezt Noah is megerősítette. Nagyjából olyan magas lehetett, mint én, és ahogy visszaemlékeztem arra, amikor a falhoz szorított, tudtam, hogy jóval testesebb nálam. De ennyi. Vajon hány ilyen ember él Londonban, vagy az Egyesült Királyságban? 

Épp az ellopott mobilom kinézetéről meséltem nekik, amikor a nővér, aki ránézett a sebemre, kidugta a fejét a mellettünk lévő ajtón, és nevemen szólított. Noah és én egyszerre pattantunk fel, de ő megtorpant, és zavartan lesütötte a szemét a földre. A szívem összeszorult. Odaléptem hozzá, és odaadtam neki a félig elfogyasztott kávémat. 

- Semmi baj – mondtam neki halkan. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de akkor vesztettem el a kapcsolatot a külvilággal, amikor felnézett rám a sötét szemeivel, és láttam benne, hogy mennyire szeretett volna megvédeni ott, abban a sötét sikátorban, és most úgy érzi, ez nem sikerült. Közelebb léptem hozza, a cipőnk orra majdnem összeért, picit lábujjhegyre álltam, és egy gyors puszit leheltem a lebiggyedt ajkára. Az egész csak egy pillanat volt, mégis felszabadító erővel bírt. Elkerekedett szemekkel nézett rám, mindkét kezében egy-egy kávéval, amikor elléptem tőle, és a kezelő felé vettem az irányt. Még éppen elkaptam Matt összezavarodott tekintetét, mielőtt bezártam magam mögött az ajtót.

***

Hajnali négy is elmúlt, mire becsekkoltunk a szállodába. A többiek már mind ott voltak, régen az igazak álmát aludva, miután értesültek róla, hogy biztosan megmaradok, és nem kell új gitárost keresniük. Noah és Matt nem voltak valami beszédesek a taxiban, amivel megtettük az utat a szállásig, és egy kis időre bűntudatom is lett, amikor arra gondoltam, hogy túlléptem a határt azzal a kis szájra puszival. De aztán rájöttem, hogy én is mennyire kimerült vagyok. Az esténk hosszúra nyúlt. Túlságosan is. 

Noah ragaszkodott ahhoz, hogy felhozza a cuccaimat a buszról, ezért én előre mentem felfedezni a szobát, amiből az lett, hogy leültem az ágy végére, és bámultam magam elé. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor Noah visszért a cuccainkkal. 

- Itt alhatok veled? - kérdezte, miközben lerakta a két táskát az ágy mellé. Fáradtan elmosolyodtam, és bólintottam.

- Nem engednélek máshol aludni – feleltem, aztán kibújtam a kabátomból. Levettem az elvágott pulcsimat és a pólót is, hogy megvizsgáljam a kötést a karomon. - Szétvágta a tetoválást a felkaromon – motyogtam, mint egy durcás kisgyerek. - Nem tudom, mekkora heg fog maradni, de remélem, nem lesz túl látványos.

Noah a táskája mellett térdelve nézett fel rám.

- Kit érdekel a tetoválás, amikor akár el is veszíthettelek volna? - kérdezte halkan, aztán tovább turkált a ruhái között.

Nyeltem egyet, és az ágytakaróval kezdtem babrálni. Próbáltam elvenni a dolgok élét, és Noah azonnal észrevette. Egyértelműen nem örült neki. Idegesen rágcsáltam az ajkam, és azon gondolkodtam, mit mondhatnék. Ő időközben végre megtalálta a fogkeféjét, de nem ment a fürdőszobába, hanem leült mellém. Hátradőlt, megtámaszkodott a behajlított karjain, és elmerengve nézett maga elé.

- Keaton jutott eszembe. Tudod, hogy értek már veszteségek régebben is, de mégis ő volt az első gondolatom, amikor felfogtam, hogy veszélyben vagy – mondta halkan, elfojtott hangon. Magam alá húztam az egyik behajlított lábam, és Noah felé fordultam. - Nem bírtam volna ki, ha valami komoly bajod esik. Persze, Keaton is letört már a szívemből egy darabot, amit magával vitt a túloldalra, de te… - fúrta a tekintetét a szemeimbe. - Te meggyógyítottál. Senki sem tudna meggyógyítani, ha veled történne valami. Van róla fogalmad, hányszor mentetted már meg az életem?

Nyeltem egy nagyot, és a tekintetem a kezeimre vándorolt. A karomra, ami annyiszor ölelte már Noah-t, miközben próbálta egyben tartani, az ujjaimra, amik az arcát és a hátát simogatták, hogy megnyugtassák. 

- A barátod vagyok, és bármit megtennék érted – mondtam neki felnézve a szempilláim alól.

- A családom vagy. A szeretőm vagy – suttogta Noah birtoklón, és egy kis mosolyba húzódott az ajka. -  Még a pszichológusomnak sem mertem bevallani, de azt hiszem, ő rájött magától. Keaton volt az egyetlen ember a földön, akinek beszéltem az érzelmeimről veled kapcsolatban.

A szemöldököm felszaladt a homlokom közepére.

- Keaton tudott róla?

- Igen – mosolygott Noah, és láttam rajta, hogy a lelki szemei előtt megjelent a barátja arca. - Először ledöbbent, aztán mikor magához tért, az volt az első kommentárja, hogy ha csaj lenne, piszkosul beléd lenne zúgva. Főleg a tekintetedbe. 

Zavartan elnevettem magam, és a kezem a szakadt pulcsim zsebébe rejtettem.

- Ez most burkolt bók akart lenni? - kérdeztem Noah-tól, aki mentegetőzve felemelte a karját.

- Én csak idéztem őt. Ettől függetlenül persze egyet értek, és jó pár dologgal ki tudnám még egészíteni a listát.

Kellemes melegség költözött a mellkasomba, ahogy Noah nézett engem kissé elnyílt ajkakkal. A pupillái kitágultak, és folyamatosan egy kis mosoly játszott az arcán. Ahogy néztem őt, a végtelen fáradtságom elillant, és elkezdett foglalkoztatni az a tény, hogy kettesben vagyunk egy szobában, aminek zárható az ajtaja, és kényelmes az ágy. Sokkal kényelmesebb, mint a turnébuszon.

- Matt kérdezett vagy mondott valamit, amikor bementem, hogy bekössék a karom? - érdeklődtem mellékesen.

- Nem, semmit sem. Azt hiszem, kicsit sokkoltuk őt, de én egy percig sem bánom azt a kis csókot – felelte őszintén.

- Lehet, hogy… talán lassan a többieknek is el kellene mondanunk? - kérdeztem halkan. Noah ujjai a vállamra simultak a kötés felett, alig hozzáérve a bőrömhöz, mint egy pillangó szárnyai. Tetőtől talpig libabőrös lettem.

- Mi ez a nagy sietség?

Megfogtam a szabad kezét, és megszorítottam. Néztem, hogy a bőrünk színe mennyire különbözik, a már kissé kifakult tetoválások alatt nagy volt a különbség. A számhoz emeltem, és egy puszit adtam a kézfejére, a mandala közepére. Visszaidéztem a támadást. Ahogy álltam a falnak nyomva, miközben az az állat egy kést szorított a torkomhoz. Abban a néhány rövid percben lejátszódott a lelki szemeim előtt minden féltve őrzött emlékem Noah-val. Az első alkalom, hogy együtt voltunk karácsonykor. Az első csók, az első bizonytalan, remegő érintés. A kettesben töltött napok a tónál vágyakozó pillantásokkal, félreérthető megjegyzésekkel. A zenekar szárnyalása, és ahogy Noah hitetlenkedve, könnyes szemekkel csóválja a fejét, amikor a közönség vele énekel. A fájdalmas eltávolodásunk, miután elköltözött. A vicces, gyengéd, dühös közös pillanataink. Az éjszakák, amit együtt töltöttünk az ágyamban. A tetkó szalon, és a hozzá fűződő összes emlék, miközben azt számolgatjuk, abban a hónapban hogy fizessük ki a fűtést és a melegvizet. A kétségbeesett Noah, aki reménykedve fordult hozzám, amikor fedélre volt szüksége a feje felé. A sok Anime, amit együtt láttunk, amikor nálunk volt, és nem akart hazamenni. Az első találkozás, az első gondolatok, amik megfogalmazódtak bennem, amikor megpillantottam őt.

- Ma rájöttem, hogy bármikor véget érhet ez az álom, amibe csöppentem. És minél több időt akarok veled tölteni úgy, hogy nem kell titkolnom senki előtt, amit érzek – vallottam be. A fejem oldalra döntöttem, és az arcom a tenyerébe simítottam. Talán doromboltam is egy kicsit, miközben jólesően felnyögtem. Szükségem volt rá. A történtek után, a félelem után érezni akartam őt olyan közel, amennyire csak lehetséges. - Szeretkezni akarok veled… - mondtam ki hangosan, amire a legjobban vágytam abban a pillanatban.

Noah mélyen beszívta a levegőt, és a vágy szinte sugárzott a tekintetéből, de aztán elbizonytalanodott.

- Nem tudom, hogy ez most… talán inkább aludnod kéne, hogy gyógyulhasson a sebed.

- Noah, kérlek – néztem rá könyörgő tekintettel. - A karomnak nincs nagy baja, kutya baja sem lesz egy pár napon belül – bizonygattam izgatottan. A szavaimban benne volt minden: a félelem amiatt, hogy elveszíthetem azt, ami még csak nemrég kezdődött. Hogy nem hallgatom a hangját, nem szívhatom be az illatát. Hogy nem érezhetem őt többé magamban.

Noah remegve kifújta a levegőt, aztán felállt az ágyról, és vetkőzni kezdett, de láttam rajta, hogy még mindig bizonytalan, és nem tudja, hogy ez jó ötlet-e. Először kibújt a pólójából, aztán megszabadult a farmerjétől is. Elképedve néztem, ahogy a combján megfeszültek az izmok miközben elém lépett. Felemeltem a karjaim, hogy végigsimítsak rajtuk, de a sérült azonnal tiltakozni kezdett. Noah aggódva figyelte a fájdalmas grimaszt az arcomon. 

- Vigyáznunk kell a karodra – jelentette ki, aztán letérdelt a földre, és megszabadított a nadrágomtól. Egy kis mosollyal vette tudomásul, hogy máris félig kemény vagyok az alsóm alatt. - Fordulj a hasadra!

Azonnal teljesítettem a kérését, de amikor a súlyával az ágyhoz szegezett, egy pillanatra elöntött a pánik. A helyzet túlságosan hasonlított ahhoz, ami csupán néhány órával azelőtt történt azzal a különbséggel, hogy akkor egy kést szegeztek a torkomhoz. Noah azonnal megérezte, hogy megfeszültem alatta, és nem kellett kérdeznie, hogy mi a baj.

- Shh, én vagyok az – suttogta a fülembe. - Akarod, hogy máshogy csináljuk?

Elgondolkodtam az ajánlatom. Imádtam, ha a testével takaróként simult rám, ahogy a tarkóm és a hátam csókolgatta az aktus közben a lapockáim között. Amíg fontolgattam, mi lenne a legjobb, Noah a derekamra ült, és masszírozni kezdte a hátam. Felnyögtem a jóleső kényeztetéstől, és éreztem, ahogy a farka megrándult a fenekemnél pusztán az elégedett hangomtól. Az orromat betöltötte az illata, és az ügyes kezei alatt teljesen ellazultam.

- Nem, maradjunk így – dünnyögtem a párnába. El akartam feledkezni arról, ami este történt, és ez valamiért jó megoldásnak tűnt.

- Biztos vagy benne? - kérdezte, és az ujjai – azok a csodálatos, hosszú ujjai –, már az alsóm korcánál jártak.

- Teljesen – feleltem magabiztosan. A segítségemmel lehúzta az alsóm, és utána már mindenhol masszírozott és simogatott. Elvesztem az érzésben, az illatában, a hangjában, miközben együtt voltunk, és a nap szörnyű eseményei is teljesen eltűntek a lila ködben.

***

Egy hét telt el, mire újra készen álltam arra, hogy a színpadra lépjek. Legalábbis ezt hittem. A sebem szépen gyógyult, bár nem volt tökéletes még, de bíztam benne, hogy hamarosan csak egy rossz emlék lesz az egész. Olaszországban volt az első koncertünk, és minden tökéletesen alakult egészen addig a pillanatig, amíg már mindannyian a színpad mellett álltunk arra várva, hogy felmehessünk rá. Az egész estét elbeszélgettük a srácokkal, pingpongoztunk Folioval. Noah addig meditált az öltözőben, és próbált ráhangolódni a showra. Minden úgy ment, ahogy kellett addig a pillanatig, amíg ott álltam a sötétbe burkolózott színpad mellett, és hirtelen elöntött a víz. Az ujjaimmal a hajamba túrtam, és megemeltem a tincseket, hogy a tarkómat érje egy kis levegő, mert úgy éreztem, túl meleg van, és fuldoklom. A kézfejem a homlokomra szorítottam, és próbáltam csukott szemmel lassítani a légzésemen. Jolly volt, aki először hozzám lépett, és a vállamra tette a kezét.

- Minden oké? - kérdezte összevont szemöldökkel. Alig fejezte be a kérdést, máris ott állt előttem Noah. Mintha megérezte volna, hogy valami történik velem. Összetalálkozott a tekintetünk, és kérdés nélkül csinálta, amire szükségem volt. Néhányszor átéltem mellette, milyen az, ha valakinek pánikrohama van, így pontosan tudtam, mi történik velem, talán ez segített abban, hogy ne merüljek túl mélyre. Levette a nyakamból a gitárt, és az egyik hangtechnikusunknak nyújtotta, aztán mondott még neki valamit, és mintha Matt nevét is hallottam volna. Közben végig tartott a karjaimnál fogva, egy pillanatra sem engedett.

- Itt vagyok, semmi baj – mondta nekem, de a hangja olyan volt, mintha nagyon messziről hallanám. Mintha sodródnék valamiben. Talán egy tajtékzó folyóban, amiben el akarnak nyelni a gyilkos habok? - Leülünk egy kicsit a földre, jó? - kérdezte, és már húzott is magával. Valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki mindjárt elájul. A tekintetébe kapaszkodtam a sajátommal, miközben éreztem, hogy még mindig túl gyorsan lélegzem. Elhelyezkedtünk egymással szemben törökülésben, és hiába érzékeltem halványan Jolly, Folio és Steven gondterhelt pillantásait, mintha elsuhannának mellettem, csak Noah sötét szemeire koncentráltam.

- Lélegezz velem, oké?

Nem bíztam a hangomban, de bólintottam, hogy rendben. Noah levette a kesztyűjét, és a kezeibe fogta az enyémeket. A sodrás kicsit lelassult, de a hányinger még mindig megmaradt. Mindketten mélyen beszívtuk a levegőt, és nagyon lassan eresztettük ki. A tekintetem a mellkasára és a hasára siklott, és néztem, ahogy a légzőizmai mozognak a testhez simuló fekete felsőjében. Próbáltam tökéletesen leutánozni, mert abban a pillanatban ő volt az egyetlen, aki a felszínen tartott. 

- Nagyon jól csinálod – szorította meg a kezem. Újra felnéztem az arcára, amin elszántság tükröződött. Aztán tovább folytattuk, de nem tudtam volna megmondani, hogy egy perc, vagy legalább tíz telt el. A lényeg, hogy éreztem, ellazulok, és már nem gondoltam úgy, hogy meg fogok halni, mert a szívem kiugrik a helyéről. Furcsa volt visszatérni, és amikor ráébredtem, hogy a víz alatt nem tudnék lélegezni, hirtelen megéreztem a hideg, kemény földet a fenekem alatt, Noah forró tenyerét az enyémen, és meghallottam a rajongók halk morajlását a koncertteremből. 

- Basszus – mondtam, amikor újra tudtam koncentrálni arra, hogy beszéljek. Noah még mindig fogta a kezem. - Én nem tudom… fogalmam sincs, hogyan történhetett ez.

Steven odalépett hozzánk, és egy üveg vizet nyújtott felém. Lehajolt, és megszorította a vállamat. Ittam néhány kortyot, de nem mertem sokat, mert kicsit még mindig hányingerem volt.

- Ami történt veletek a múlt héten, az szörnyű. El sem tudom képzelni – nézett Steven felváltva Noah-ra és rám. - Talán még pihenned kéne egy pár napot.

Hevesen megráztam a fejem, és óvatosan megpróbáltam felállni. Noah még mindig nem engedett el, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban elterülhetek, mint egy zsák. Ő gyorsabb volt nálam, felugrott, és segített nekem.

- Jól vagyok, én csak…

- Egy frászt vagy jól! - fojtotta belém a szót Noah, és összerezzentem a váratlanul megemelt hangjától. - Tegnap mondtad, hogy még fáj a karod. Mi az istenért kell mártírkodni? Várhattunk volna egy kicsit, mielőtt újra a színpadra állunk.

A támadása annyira váratlanul ért, hogy fogalmam sem volt, mit felelhetnék erre. Pedig mondhattam volna, hogy az enyhe fájdalomnak semmi köze sem volt a pánikrohamhoz. Követni sem tudtam, hogy egy perce még próbált visszahozni a pánikrohamból, mint egy világítótorony, aztán meg bármiféle átmenet nélkül nekem támadt. Noah a száját dühösen összeszorította, és kis ráncok jelentek meg a szemöldökei között. Folio, Jolly, és a crew néhány tagja körbeálltak minket, és nem elég, hogy végignéztek a majdnem elájulós jelenetem, most kaphatnak ráadást is. Igaz, hogy előző reggel Noah ajánlotta, hogy halasszuk el a mai koncertet, és tudtam, hogy nem volt elégedett a döntésemmel, de nem éreztem fairnek, hogy világgá kürtölte, még nem vagyok teljesen jól. Lefejtettem magamról az ujjait, és hátráltam néhány lépést. 

- Képes vagyok egyedül dönteni arról, hogy készen állok-e – mondtam neki rezignáltan, miközben leporoltam a nadrágom hátulját, csak hogy elfoglaljam magam valamivel, és hogy a többiek ne lássák rajtam, mennyire kényelmetlenül érzem magam. Mintha ez a pótcselekvés segített volna bármiben is...

- Hát – tárta szét Noah a karjait az ég felé, aztán drámaian leejtette őket – ezek szerint mégsem döntöttél jól.

Leforrázva néztem, ahogy megpördült a sarkán, visszament a backstage-be, és még a többieknek odavetette, hogy negyed órát csúszunk. Jolly és Folio összenéztek, aztán ahelyett, hogy Noah után mentek volna, inkább felém fordultak. 

- Nick? - kérdezte Jolly bizonytalanul. Utáltam, hogy azért jöttek hozzám, mert úgy gondolták, velem könnyebb boldogulni. Utáltam, hogy én voltam az, aki minden kritikát, bántást lenyelt szó nélkül. Utáltam, hogy mindenki azt hitte, az én lelkem és türelmem vasból van, és sosem lehet felhúzni semmivel.

- Jól vagyok! - mordultam rá Jollyra, miközben szinte remegtem a dühtől. - És kibaszottul senkinek semmi köze a döntéseimhez!

Valamiféle kárörömöt éreztem, amikor Jolly nem tudott megszólalni, Folio nagy, barna szemei pedig elkerekedtek a kifakadásomra. Minden dühöm rájuk zúdítottam, pedig igazából Noah-ra voltam mérges. 

Kerestem egy csöndesebb zugot a maradék pár percre, és lehet, hogy azonnal bűntudatom lett a barátaim miatt, de ezt nem kellett senkinek tudnia. Most először eldöntöttem, hogy nem adom meg magam, és nem fogom behódolni Noah-nak. Majd bocsánatot kér, ha úgy érzi, akar tőlem bármit is. És én... én pedig bocsánatot kérek majd Foliotól és Jollytól, ha végre sikerül lenyugodnom.