2018. augusztus 19., vasárnap

Megfigyelve - 22. Szenvedés

Sziasztok! Hoztam nektek gyorsan az új részt, mert tudom, hogy izgultok a folytatás miatt, és ez érthető is az előző rész vége miatt. Jó olvasást kívánok! (és a kommentet se felejtsétek el) :)



22. Suffering
Szenvedés: Az egyén olyan alapvető érzelmi megtapasztalása, amely kellemetlenséggel jár, amihez félelem társul, vagy akár sérüléssel is fenyegethet.

17 évesen

David megdörzsölte az orrnyergét és a doboz aszpirinért nyúlt, amit a bőröndjében tartott. A feje egész éjjel lüktetett, különösen amióta a kiadóval tárgyalt telefonon és próbálta őket meggyőzni, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig a dolgok nem voltak rendben. Cseppet sem.
A koncert abszolút kudarc volt. Georg és Gustav a megszokott módon teljesített, de az ikrek mintha ott sem lettek volna. Még egy kívülálló is észrevette volna, hogy valami gond van. David rettegett attól, hogy következő nap milyen cikkeket fog találni az újságban, de tudta, hogy ő már kevés hozzá, hogy kijavítsa a problémát. Az ikrek alig néztek egymásra egész idő alatt, és akadtak olyan pillanatok, amikor meg volt róla győződve, hogy Bill mindjárt sírva fakad a színpad közepén. Az egész egy rémálomnak tűnt a média szempontjából, és mint általában, David magára volt hagyva, hogy rendbe hozza a dolgokat.
Reggel beszélnie kell a fiúkkal. Pillanatnyilag a szobáik biztonságában voltak, és Davidnek maradt néhány órája, hogy aludjon, mielőtt fel kell kelnie, és a károkat megpróbálni a minimálisra csökkenteni. Kivett egy ásványvizet a minibárból, lenyelt néhány aszpirint és az ágy felé indult.
– Jost, beszélnünk kell – morogta egy durva hang az ajtó túloldaláról néhány kopogással kísérve. David felsóhajtott és megrázta a fejét. Természetesen a biztonsági személyzet egyik tagjának beszélnie kellett vele valamiről, amikor annyira aludni szeretett volna.
– Probléma van, Albert? – kérdezte David, miközben kinyitotta az ajtót, hogy szembe találja magát a férfival. Szokatlan volt, hogy bárki a csapatból közvetlenül őt kereste fel, ha gondja támadt. David kipillantott a folyosóra, és azon tűnődött, vajon azért küldte-e Saki Albertet, mert neki valami elfoglaltsága volt?
– Mondhatjuk, hogy igen… Beszélnem kell veled négyszemközt. Bemehetek? – kérdezte a biztonsági őr, és máris belépett, mielőtt még behívták volna, mintha így szeretné egyértelművé tenni, hogy nem fogad el nemleges választ.
**
Bill büszke volt magára, hogy a koncerten sikerült visszafojtania a sírást. Még egy kicsit mosolygott is, amikor a szállodába vezető úton kiosztott néhány autogramot, de minden, ami egyben tartotta őt azonnal elillant, amikor belépett a szobája rejtekébe. Csupán három lépést tett meg a puha szőnyegen, amikor egy hosszú, túl sokáig visszafojtott zokogás tört ki belőle és a földre kényszerítette egy kis kupacba.
Tom csak testileg volt ott a koncerten, mert túl zsibbadt volt ahhoz, hogy érezze azt a fájdalmat, amit éreznie kellett volna. A köd visszatért, és megint olyan volt, mintha a víz alatt lenne. Az érzékei elmosódtak, lassan mozgott és semminek sem volt értelme számára. Amire eljutott a szobájáig, már annyira elmerült a zsibbadtságban, hogy nem tudott visszaemlékezni az elmúlt néhány órára. Arra sem emlékezett, hogy kint állt a színpadon. Csupán három lépést tudott megtenni az ajtótól, mielőtt a köd nyomása annyira elárasztotta, hogy képtelen volt tovább menni.
A mellette lévő szobából érkező sírás tompa hangja volt az, ami egy kicsit visszahúzta a való világba. A hang felé fordult, és amikor újra meghallotta, rájött a forrására. Annak ellenére, hogy még mozogni is külön erőfeszítésbe telt, lassan odabotladozott az ajtóhoz, ami elválasztotta őket az ikertestvérétől. Az első dolog, amit tettek, ahogy megérkeztek egy hotelbe, hogy kinyitották a szobáikat elválasztó ajtót. Óvatosan kitárta, és amikor újabb zokogás szakadt ki az öccse mellkasából, hirtelen ismét képes volt normálisan mozogni. A zsibbadtság és a köd hatalma alulmaradt ahhoz a motivációhoz képest, hogy megnyugtassa a testvérét.
Tom letérdelt Bill mellé és a karjába húzta a zokogó öccsét. A fiatalabb fiú a másik vállába fúrta a fejét, és megpróbálta elfojtani a sírást. Ahogy szorosan összefonódtak, Tom zsibbadtsága kezdett elhalványulni, de a fájdalom, ami a helyére lépett annyira kínzó volt, hogy úgy gondolta, mégis jobb lenne visszasüppedni a tompaságba. Az alkalmanként feltörő fojtogató zokogást és szipogást leszámítva az ikrek csöndben maradtak. Felesleges lett volna beszélni. A legrosszabb félelmük valósággá vált, és semmit sem tudtak mondani a másiknak, ami véget vethet ennek a rémálomnak.
**
– Várj… Mit láttál? – bámult David hitetlenkedve Albertre. A biztonsági csapat fiatal tagja gyorsan elmondott mindent, és David biztos volt benne, hogy rosszul hallotta.
– Én… rányitottam az ikrekre, amikor együtt voltak – felelte Albert undorral a hangjában.
– Rájuk nyitottál, amikor mit csináltak? – David még mindig nem fogta fel. A két fiú mindig együtt volt. Mi ebben a nagy ügy?
– Nem… pontosan akkor nyitottam rájuk, amikor együtt voltak – suttogta Albert. Ez egy olyan téma volt, amiről még négyszemközt is halkan beszélt.
– Együtt? – ismételte David.
– Miközben szexuális dolgokat csináltak – felelte Albert végül.
– Szexuális dolgokat… – Úgy tűnt, David képtelen volt többre, mint a férfi szavait ismételgetni.
– A koncert előtt az öltözőben. Elmentem megkeresni az ikreket, hogy meggyőződjek, Bill nem futott el megint, és akkor együtt találtam őket.
– Együtt…
– Igen, együtt! – Albert már majdnem kiabált.
– Amint ők…
– Szexuális dolgokat csináltak – fejezte be a biztonsági őr.
David úgy festett, mintha beteg lenne.
**
Amikor Bill kimerült, a sírás lassan elcsendesedett. Még mindig együtt ültek a padlón, Tom a falnak támasztotta a hátát, Bill pedig a mellkasának dőlt. Tom végigsimította az öccse haját az ujjaival, mert rájött, hogy ugyanúgy megnyugtatja a mozdulat, mint mikor Bill csinálta ezt vele. Még mindig csöndben voltak, és csak a fiatalabb iker halk szipogását lehetett néha hallani.
Végül Bill felemelte a fejét és a bátyjára nézett könnyektől csillogó szemekkel. Nem maradhattak csöndben, nem hagyhatták figyelmen kívül ezt a problémát. Azt tettetni, hogy minden rendben, és egyszerűen tovább lépni képtelenségnek tűnt. Bill tudta, hogy a testvére most nem tud beszélni, de azért meg kellett próbálnia.
– Tomi, jól vagy? – kérdezte halkan. Talán ő volt az, aki sírt, de Tom némasága sokkal ijesztőbb volt.
Tom megrázta a fejét és egy kicsit erősebben szorította magához az öccsét. Ezúttal a fájdalom intenzitása volt az, amitől képtelen volt kinyitni a száját, nem pedig a köd sűrűsége, de legalább képes volt valamennyire kommunikálni a testvérével. Ebben a helyzetben nem volt képes arra, hogy ő legyen az erősebb.
Bill előre nyúlt és a tenyerébe fogta Tom kezét, miközben a bátyja könnyesen csillogó tekintetét nézte. Bill már kisírta magát, de Tom még mindig küzdött a könnyekkel, amiket nem volt hajlandó szabadjára engedni.
– Tomi, kérlek. Szükségem van rád. Ne hagyj magamra – könyörgött Bill. Igaz, hogy Tom ott volt vele testben, de muszáj volt, hogy agyilag és lélekben is vele legyen. Bill sem tudott kettejük helyett erős lenni, alig tudta magát egyben tartani.
Tom hagyta, hogy a feje előre essen, és a homlokát Billéhez nyomta. Néhány kóbor könnycsepp csak elszabadult és leszánkázott az arcán, de még mindig nem adta át magát a sírásnak. Bill szorosan átkarolta és erősen ölelte, míg végül az idősebb fiúnak az ikertestvére közelsége adta az erőt, hogy a félelme ellenére kinyissa a száját, és beszéljen.
– Sajnálom, Bill. Nekem… – kezdte, de elakadt a hangja.
– Ne! – tiltakozott Bill, miközben az egyik ujját Tom ajkai elé emelte. – Szeretném, ha beszélnél, de nem akarom, hogy bocsánatot kérj. Ne tedd. Nem a te hibád. – Bill elvette az ujját a testvére szája elől, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Puha csókot hagyott a fiú ajkain, mielőtt újra Tom vállára fektette a fejét.
– Mit fogunk csinálni? – motyogta Tom, miközben lehajolt és Bill hajába temette az arcát. A testvére illata megakadályozta abban, hogy újra a víz alá merüljön, hogy újra a zsibbadás uralkodjon felette.
– Nem tudom… nem tudom, hogy lehet ezt megoldani. Csak ne hagyj magamra, Tomi. Kérlek, maradj velem.
– Nem foglak. Próbálom, Bill.
– Tudom. Most újra érezlek. Nem éreztelek, amikor a színpadon voltunk. Annyira megrémültem. Szinte egész idő alatt a sírással küzdöttem.
– Georg és Gustav biztosan mérgesek. Ez volt a legrosszabb fellépésünk valaha. A felére sem emlékszem.
– Talán az utolsó koncertünk is. Milyen borzalmas módja a befejezésnek…
– Ne mondd ezt! Nincs vége. Kitalálunk valamit.
– De hogyan, Tomi? Hogyan lehet ezt rendbe hozni? Meglátott minket. Látott engem… látott engem, ahogy azt csináltam. Ez nem olyan, mint régen, Tomi. Nem olyan, mint mikor anya rajtakapott minket. Már nem vagyunk kisgyerekek. Régen arra foghatták, hogy nem tudjuk, mit csinálunk. Anya elhihette, hogy ez csak gyermeki kíváncsiság. De ez... mindent tönkre fog tenni. A turnét… a szerződésünket… a Tokio Hotelnek vége lesz. Tomi, mi lesz, ha el akarnak minket szakítani egymástól?
– Az nem fog megtörténni. Nem hagyom nekik.
– Ígéred?
– Ígérem.
**
– Biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Bill sokszor túlzásokba esik, ha a szeretetét akarja kimutatni. Az ikrek mindig közel álltak egymáshoz – mondta David, miközben hitetlenkedve rázta a fejét.
– Ez többnek tűnt, mint egyszerű testvéri szeretet – felelte Albert.
– Biztos vagyok benne, hogy csak megölelték egymást. Túl sokat gondolsz bele, és olyan dolgokat látsz, amik nincsenek is ott. Csak azért, mert ölelgetik és megérintik egymást, ha kettesben vannak, még nem kell rosszat feltételezni – válaszolta David védekezően.
– Normális, ha az ikrek meztelenül ölelgetik egymást? Úgy, hogy közben Bill a földön térdel? – kérdezte Albert undorodva. Egyre dühösebb volt, amiért a menedzser nem volt hajlandó elhinni, amit látott.
– Hagyd abba! – szólt rá David, miközben felemelte a kezét. Nem akart többet hallani. A biztonsági őrnek nyilvánvalóan valamiféle személyes ügye lehetett az ikrekkel. Talán még mindig dühös volt, amiért a munkája veszélybe került Bill miatt, miután a nyomát vesztette, de ez a saját hibája és ezzel nem segít a helyzetén.
– Nézd, Jost. Én itt próbálok neked szívességet tenni. Megérdemled, hogy tudj róla, mi történik a hátad mögött, mielőtt ezt a két beteg kölyköt valaki más kapja el a személyzeten kívül, és mindenkit tönkretesznek ezzel.
**
Az ikrek végül kénytelenek voltak megmozdulni, mert mindenük megfájdult a földön ücsörgéstől. Egy percig sem engedték el egymást, de átmentek az ágyra. A beszélgetés nem segített rajtuk. A kommunikáció mindig a gyógyulást jelentette számukra, de most értelmetlennek tűnt. A beszéd nem változtatott azon a tényen, hogy megvalósult a legrosszabb rémálmuk. Nem csökkentette azt a szégyent, hogy rajtakapták őket. Nem segített a félelmükön, hogy minden, ami fontos volt számukra, most szertefoszlott.
Próbáltak tanulni a hibáikból. Próbáltak beszélni és meghallgatni a másikat, de ez nem olyan probléma volt, amivel ez orvosolható. Egész éjjel beszélhettek volna, de reggel még akkor is ugyanebben a helyzetben lennének. Egyikük sem volt olyan lelkiállapotban, hogy megpróbáljon tervezni és gondolkodni, mint ahogy gyermekként csinálták a nehéz helyzetekben. Úgy tűnt, hogy valóban nincs kiút. Nem maradt más lehetőségük, újra visszatértek a régi szokásukhoz, és egymáshoz fordultak megnyugvásért, sejtve, hogy ez talán az utolsó alkalom.
A szavak már amúgy is feleslegessé váltak, ráadásul mindketten tudták, mit kíván a másik. Szükségük volt a kényelemre és biztonságra, amit a másik teste nyújtott. Szükségük volt az endorfinokra, amelyek kicsit felszabadíthatják őket, mielőtt újra átadják magukat a fájdalom bénító érzésének. Érezniük kellett egymást még utoljára, csak a biztonság kedvéért. El kellett búcsúzniuk, mert tudták, hogy reggel jönnek, és végleg elszakítják őket egymástól. Az ígéretek, hogy megtalálják a kiutat és mindig együtt maradnak csak üres, megnyugtató szavak voltak, és ezt mindketten tudták.
A ruhákat levették, és a földre hajigálták egy kupacba. A takarót az ágy egyik oldalára dobták, hogy majd ha a testük melege nem lesz elég, magukra tudják húzni. A két meztelen test megtalálta egymást az ágy közepén. A végtagok összekuszálódtak. Az ajkak találkoztak. A forróság és a szükség összeütközött. Az élvezet minden érzéket uralt, de a könnyek még mindig tovább folytak.
Tom lecsókolta a könnyeket az öccse arcáról, miközben magához ölelte. Az ő torka is égett a visszafojtott sírástól, és a mellkasa fájt a zokogástól, amit nem engedhetett ki. Pedig ugyanolyan gátlásoktól mentes szeretett volna lenni, mint a testvére; sírni, zokogni, és valahogy szabadjára engedni a fájdalmat.
Bill a testvérébe kapaszkodott, mert biztonságban érezte magát az erős karok között. Azt akarta, hogy olyan kontrollált lehessen, mint a testvére; képes ellenállni a marcangoló fájdalomnak anélkül, hogy egyetlen könnycseppet hullajtana.
Amikor az összes könnyet eltüntette a testvére arcáról, az ajkaik ismét találkoztak egy szenvedélyes csókban. Tom újra az ölébe húzta Billt egy sokkal intimebb ölelésben. A fiú lábai satuba fogták Tom derekát, ahogy közel vonta magához, és a köztük lévő forróság egyre csak nőtt. Elhúzódtak a csókból, és az idősebb fiú ajkai megtalálták az utat Bill nyakához. Bill édes lehelete forró volt Tom fülénél, de egyetlen szót sem suttogott.
Tom megmozdult, felemelte Billt az öléből és lefektette az ágyra. Felé mászott, betakarta őt a saját testével és újra megtalálta az ajkait. Olyan kétségbeesetten próbálta „jobbá tenni” a történteket csókokkal, mint mikor kisfiúk voltak. De ezzel most nem tudta enyhíteni a fájdalmat.
Bill felnézett a bátyjára könyörgőn, ahogy arra kérte, hogy tegyen valamit, hogy enyhítse a kínt. Tom lehajolt, hogy egy csókot lopjon, és hagyta, hogy a testük összeérjen. Egymás ellen mozdultak, és egymás ajkán keresték a vigaszt egy olyan bizarr párhuzamban, ahogy elkezdték ezt az utat.
A feszültség és a hő egyre csak épült közöttük, ahogy a megváltást remélték egymás testétől. Amikor már túlságosan elviselhetetlenné vált, egy rövid ideig elszakadtak egymástól, hogy Tom megkereshesse a kis tubust, ami mindig kéznél volt. Egy másik kockázat, amit vállalniuk kellett, de nem ez okozta a pusztulásukat. Olyan sok veszélyt és figyelmetlenséget vállaltak, végül mégis a saját féltékenységük és a kommunikáció hiánya okozta a végzetes hibát. Ha valaki megtalálta volna a síkosítót, sokkal elenyészőbb lenne a baj.
A leleplezés volt az utolsó dolog a gondolataikban, amikor Tom végigment az ismerős mozdulatokon, hogy felkészítse a testvérét és magát az egyesülésükre. Az ajkaik megint egymásra találtak, ahogy Billbe temette magát. Az elméjük leghátsó zugában ott volt a tudat, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, és ez a tény a kellemes érzést keserédessé tette. A szeretkezésük rövid volt, és semmit nem tett a szívüket széttépő fájdalommal. A szó, szeretlek, az ajkaikon volt, amikor elélveztek, de a lélegzetük csak kétségbeesett nyögésekkel hagyta el a testüket. Amikor a gyönyör hullámai lecsendesedtek, még sokáig egymás karjaiban feküdtek, hosszú, csöndes pillanatokon keresztül, és közben végig közel maradtak, ameddig csak tudtak. Reggel majd szétválnak, de most egyek voltak.
**
– Kifelé! – kiáltotta Jost. Nem akart többet hallani. Abban a pillanatban, amikor Albert megpróbálta részletesen elmondani neki, pontosan mit is látott, Jostnak elege lett. Tizenhárom éves koruk óta ismerte Billt és Tomot, és felesküdött rá, hogy minden tőle telhetőt megtesz a védelmük érdekében. Nem bírta elviselni az ilyen gonosz és undorító vádakat.
– Én csak próbálok…
– KIFELÉ!
David remegett a dühtől, mire Albert végre vette a lapot és kivonult a szobájából. A vakító fejfájás ismét felerősödött, de amúgy sem látta lehetőségét, hogy a fejében lévő képekkel el tud majd aludni. A zsebébe nyúlt és kétségbeesetten kereste a mobilját, annak ellenére, hogy nem volt biztos benne, kit kéne felhívnia.
– Valami probléma van? – kérdezte a biztonsági személyzet vezetője tipikus Saki-módon, köszönés nélkül.
– Szeretném, ha Albert nem lenne tovább a csapat tagja – válaszolta David idegesen.
– Csinált valamit, amiről tudnom kéne?
– Ő… nem tartja a fiúk érdekeit minden felett. Nem bízom benne. Nem akarom többet látni.
– Nem is kell többet mondanod. Az előző incidens után amúgy is arra gondoltam, hogy csak idő kérdése.
– Köszönöm, Saki.
– Szólj, ha bármi gond van.
– Jó éjszakát, Saki.
– Neked is, David.
David felsóhajtott és hagyta, hogy a feje a párnázott karosszék háttámlájára dőljön. Ez az egész egy rémálomra hasonlított. Fogalma sem volt mit higgyen vagy gondoljon. Nem akarta elhinni, amit a biztonsági őr mondott, de miért hazudott volna neki? Nem zsarolta meg. Nem fenyegetőzött, és semmiféle bizonyítékkal sem szolgált. Egy ember üres szavai érdektelenek voltak David számára, és ezt Albert is biztosan tudta.
Nyilvánvaló indok nélkül a hazudozásra, David nem tudta összeegyeztetni a történteket. A logikus következtetés az volt, hogy Albert igazat mondott, de ő nem akarta ezt elfogadni. Nem akart ilyeneket gondolni az ikrektől, de Albert figyelmeztetése, miszerint más is rajtakaphatja őket egy bizonytalan helyzetben, nem hagyta nyugodni a férfit. Ez több volt, mint amennyit képes lenne saját maga kezelni, de vajon kiben bízhatna? Durva iparágban dolgoztak, és egy rossz szó vagy kijelentés a Tokio Hotel végét jelenthetné, még akkor is, ha a vádak hamisak.
David a kezébe fogta a telefonját és újra átnézte a neveket, miközben egy megbízható személyt keresett. Túl nagy kockázat lett volna, ha tétlenül hagyja, hogy a dolgok tovább sodorják, de egyedül nem tudott mit kezdeni az ikrekkel. Ez túl sok volt. Végül rátalált a névre.
– Jost? Mi a francért telefonálsz ilyen későn?
– Sajnálom, de ez sürgős. Szükségem van egy telefonszámra.
– Hallottál már a telefonkönyvről vagy az internetről?
– Ezt nem találnám meg ott, de biztos vagyok benne, hogy te meg tudod adni.
**
A vakító reggeli napfény besütött a szállodai szoba sötétítői között. Ahogy a világító égitest a város fölé kúszott, egy fénysugár megtalálta az ikrek arcát, hogy felébressze őket nyugtalan álmukból. Bill ébredt fel először, és olyan szorosan találta magát a bátyja ölelésében, hogy alig tudott megmoccani. Egy kis ásítással kinyújtózott Tom karjaiban. Az előző nap emlékképei és rémisztő valósága még nem rohanták meg az elméjét. A reggeli álmos zsibbadtságban mindez csak egy rossz álomnak tűnt. Tom még nem nyitotta ki a szemét, de annyira már ébren volt, hogy felemelje a karját és az ujjaival óvatosan végigsimítson az öccse haján. Együtt feküdtek, élvezték egymás jelenlétének biztonságát és melegségét, miközben még próbálták egy kicsit kizárni a valóságot. Talán ha mozdulatlanok és csöndesek maradnak, a valóság nem találja meg őket.
Bill talán egy kicsit túl sokat mocorgott, vagy Tom túl hangosan ásított, mert a valóság úgy döntött, hogy hirtelen leereszkedik rájuk. Néhány centire az éjjeliszekrényen Bill mobiljának hangszórója a Scream első versszakát kezdte harsogni, amit Davidnek állított be csengőhangként, mert úgy gondolta, illik hozzá.
You get up and somebody tells you where to go to. (Felkelsz, és valaki megmondja, hová menj.)
– Bill, a telefon – motyogta Tom, miközben kicsit lazított az ölelésen.
When you get there everybody's tellin' you what to do. (Amikor odaérsz, mindenki megmondja, mit kell tenned.)
– Nem akarom – súgta Bill, és a fejére húzta a takarót.
Thank you, it's been another bloody Monday. (Köszönöm, ez egy újabb véres hétfő volt.)
– Fel kell venned. Ha én beszélek vele, rájön, hogy a szobádban vagyok.
And no one is askin' what you wanted anyway. (És amúgy sem kérdezik, te mit akarsz.)
– A fenébe! – mondta Bill, miközben kibújt Tom karjaiból és a telefonért nyúlt. Még nem állt készen erre.
Nein… (Nem…)
– Halló?
– Bill, öltözz fel, és légy a szobámban fél óra múlva. Keltsd fel a testvéredet is, és hozd ide. Nem veszi fel a mobilját – mondta David, és a hangja ijesztően nyugodtnak tűnt. Bill ordítozásra számított.
– Ó. Valószínűleg nem hallja. Sokáig fent volt egy lány…
– Ne! – szakította félbe David, és a hangja most már kevésbé tűnt nyugodtnak. – Elég a hazugságokból. Nem akarom hallani. A szobámban. Harminc perc múlva.

Ezt nem lesz könnyű kimagyarázni, ha egyáltalán van rá mód... David vajon mit talált ki? Aggódtok a fiúk sorsa miatt?



7 megjegyzés:

Marcsi írta...

Még jó, hogy aggódok. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz. De miért van egy olyan tippem, hogy a dokit hívta fel David? Áhh már akkor késő lenne, ha már most hoznád a kövi részt. Ez sem jobb befejezés, mint az előző. ��������

Névtelen írta...

Sziaa!

Huha! Volt most ebben minden! Nagyon tetszett, mint mindig! <3
Sajnalom az ikreket, de van egy olyan erzesem h David nem lesz ellenuk. Szerintem o is a segitsegukre lesz, akar csak a doki, es szerintem ot akarja felhivni.
Kivancsian varom a folytatast!
Koszonom! <3

Puszi, D.

MK írta...

Várom a folytatást.😍

HDawn írta...

Szia :) Ma már hozom is a folytatást, úgyhogy nem kell sokat várni ;) Köszönöm a kommentet. Puszi

HDawn írta...

Szia :)
Én is imádtam ezt a részt, de igazán a következőből derül majd ki, merre tart ez az egész :) Ma hozom a kövi részt.
Puszi

HDawn írta...

Ma hozom is ;)

Petruska írta...

Hmmm, sajnos tévedtem nem volt jo fej a bizt.őr😬
Nagyon kíváncsi vagyok h David mit talált ki, mert mar nem merem leirni, h mire gondolok, de remélem igazam lesz😁en mindig remélek 😁
Köszönöm elég,huuuuu mi lesz itt rész volt ez is😁