2018. augusztus 23., csütörtök

Megfigyelve - 23. Meggyőzés

Sziasztok! Ha vártátok, jó hírem van: elkészült, és hamarosan olvashatjátok a folytatást is :) 


23. Persuasion
Meggyőzés: Szándékos kísérlet egy másik személy gondolatainak, érzéseinek vagy viselkedésének befolyásolására.

17 évesen

A fehér végűre festett körmök átfutottak a ragyogó, fekete bőrön. A kanapé szép volt; olyan áramvonalas, modern bútor, amit egyszer majd ő is szeretne a lakásában, de a helyiség ettől függetlenül végtelenül sivárnak és hidegnek hatott. A sarokban lévő beteges kis növényen kívül minden fekete, fehér és ezüst színű volt. Bill nagyon szerette ezeket a színeket, de itt túlságosan steril hatást váltottak ki. A négy falból három hófehéret semmi sem díszített, a negyedik pedig tele volt díjakkal és bizonyítványokkal aggatva, hogy szembetűnően hirdessék a szoba tulajdonosának nagyszerűségét.
A bizonyítványok és díjak mind Josef Amsel doktor nevére szóltak. A nevét és a számtalan díját leszámítva Bill semmit sem tudott erről az emberről, aki még meg sem jelent a terápián. Bill megmozdult és a dzsekije cipzárját piszkálgatva pillantott az ajtó felé. Ez a hely annyira más volt. Alan mindig kedvesen üdvözölte őket az ajtóban, de most már több, mint tizenöt perce ült bent és várakozott, plusz még előtte odakint is egy fél órát, ahol aztán kénytelen volt Tomot egyedül hagyni.
Végül kinyílt az ajtó, és egy vékony, fekete hajú férfi lépett a szobába. Billt nem lepte meg, hogy a ruhája ugyanolyan makulátlan és unalmas, mint az irodája. A férfi – valószínűleg Doktor Amsel –, rá sem nézett a fiúra, mintha észre sem vette volna, hogy ott van. Kivett egy mappát az íróasztala melletti szekrényből, hosszas válogatás után elvett egy tökéletesnek tűnő tollat az asztaláról, majd célirányosan átvágott a szobán és elfoglalta a helyét a Bill előtti karosszékben. Annak ellenére, hogy egyébként valamivel alacsonyabb volt Billnél, több centivel a fiú felé magasodott a karosszék magasságának és a kanapé mélységének köszönhetően. Bill kényelmetlenül érezte magát emiatt, mert olyan érzése volt, hogy ez a különbség hatalommal ruházta fel a férfit. A doktor azonnal világossá tette, hogy kinek a kezében van az irányítás.
A férfi kényelmesen elhelyezkedett, a jegyzetére pillantott és leírt néhány dolgot, mielőtt a fiúra emelte homályos, szürke tekintetét. Ahelyett, hogy üdvözölte volna Billt, visszafordult a papírhoz és gyorsan, tökéletesen megformált betűkkel újra írni kezdett:
„Szándékos nőies megjelenés. Nőies testbeszéd. Védekező testtartás. Nyugtalanság.”
– Helló, Doktor Amsel vagyok. A menedzseretek már elmondta a megegyezésünk részleteit, jól tudom? – kérdezte, mikor végre felnézett a jegyzetekből, és először kapcsolatot teremtett Bill-lel.
A fiút megdöbbentette a férfi szavainak hideg formalitása. Nem hasonlított azokra a tanácsadásokra, amelyeken eddig részt vett, de végül bizonytalanul bólintott.
– Igen, David mindent elmagyarázott, míg ideértünk.
– Az jó. Megértetted, hogy a programom teljes engedékenységet és közreműködést követel? Van valami kérdésed?
– Minden alkalommal egyedül leszek?
– Hacsak nem érzem feltétlenül a szükségességét, hogy Tomot is behívjam, igen.
– Hányszor kell eljönnünk?
– Ahányszor szükséges.
– És mi a helyzet a turné menetrendjével?
– Olyankor videokonferenciát fogunk tartani, de ha szükséges, a koncertek törlésre kerülnek.
– Mi?! – Bill hitetlenkedve bámult a férfira. Ezt nem teheti meg.
– Ha úgy gondolom, szükséges, akkor töröljük a koncerteket – felelte a doktor komoly hangon.
– Ezt nem teheti meg!
– Azt hittem, a menedzsered mindent elmagyarázott.
– Igen… de… azt hittem, hogy…
– Még mindig a te választásod, Bill. Te irányítod a dolgok alakulását. Válaszd az együttműködést, és még azelőtt végzünk, hogy a turné időpontjának közeledte aggodalomra adhatna okot. Vagy dolgozz ellenem, és lehet, hogy még az ezután szóba jövő turnéra sem leszel kész. Nem te vagy az első híresség, akivel dolgozom. Biztosítani fogom a titoktartási elvárásokat, de megtalálom a módját, hogy a kiadó tudtára hozzam, ha  még nem állsz készen a turnéra. Bármi egyéb kérdés?
– N...nem… Azt hiszem, ennyi volt.
A doktor talán azt állította, hogy Bill dönthet, de ő még talán sosem érezte ennyire nyilvánvalóan, hogy elvették tőle az irányítást. Ha nem felel meg, és nem tesz pontosan úgy, ahogy a férfi mondta, akkor mindennek vége. David titokban tart mindent, megvédi őket a médiától és a kiadótól, de az a feltétele, hogy elfogadják a “segítséget”. Az ultimátumhoz vezető beszélgetés nem volt túl kellemes. David felvázolta nekik Albert beszámolóját, és mielőtt az ikreknek még esélyük nyílt volna megvédeni magukat, elhallgattatta őket, és azt mondta, őszintén szólva nem kíváncsi többre, mint amivel képes megbirkózni, és hogy beszélniük kell egy pszichiáterrel. Meggyőzte őket, hogy Doktor Amsel a legjobb a hírességek körében, és jól ismeri a titoktartás fontosságát.
– Rendben, ne pazaroljuk tovább az időt. Jól tudom, hogy nem ez az első alkalmad egy pszichoterápiás foglalkozáson?
– Akkor kezdtük, amikor négy évesek voltunk – felelte Bill idegesen mocorogva. Kényelmetlen volt erről beszélni egy olyan idegennel, akivel csak pár perce találkozott.
Doktor Amsel kissé megemelte a szemöldökét, és jegyzetelt az aktába.
„'Én' helyett 'mi' névmást használ, amikor személyes kérdésekre válaszol.”
– Ki volt a terapeutád?
– Doktor Alan Engle.
Doktor Amsel megforgatta a szemeit a nyilvánvaló rosszallását kifejezve, és nem érdekelte, hogy az ügyfele észreveszi-e a másik pszichiáterrel szembeni ellenszenvét. Doktor Engle jól ismert volt a gyermekekkel végzett munkája miatt, de teljesen eltért a gondolkodásmódja az övétől, akit egyébként undorítóan engedékenynek talált az ügyfeleivel kapcsolatban.
– Miért kezdted a terápiát olyan fiatalon?
– Az iskolában problémák merültek fel. Nem szerettük, ha elválasztottak minket, Tom pedig anyán és rajtam kívül nem akart mással szóba állni. Azt hiszem, szelektív némaságnak nevezték… de aztán túl jutott rajta. Nyilvánvalóan... úgy értem, most már interjúkon és emberek ezrei előtt beszél – hadarta Bill részletekbe temetkezve az idegessége miatt.
– Doktor Engle-nek tudomása volt a szexuális kapcsolatotokról? – kérdezte kegyetlenül Doktor Amsel, miközben tovább körmölte a jegyzetet.
„Korai függőségi problémák.”
Bill idegesen összehúzta magát. Olyan sokszor beszélt hasonló témákról Alannel, és egyszer sem érezte ennyire kellemetlenül magát. Alan sosem beszélt vele ilyen elítélő módon.
– Én… öhm… nos, lebuktunk anya előtt, amikor nyolc évesek voltunk. Al… úgy értem, doktor Engle helytelenítette. Megkérte a szüleinket, hogy külön szobát kapjunk, és egész idő alatt felügyelte a viselkedésünket. Abban az időszakban abbahagytuk az egészet, és csak akkor kezdtük újra, mikor idősebbek lettünk, de ő nem tudott róla. – Legalább egy része igaz volt annak, amit mondott, de a történet vége már közel sem; az egy hazugság volt, hogy megvédje Doktor Engle-t, ahogy ő is védte kettejüket. Alan sosem kérte, hogy hazudjanak erről, de Bill tudta, hogy a férfinek nem lett volna szabad megtartania a titkukat, legalábbis a hivatalos etikai normák szerint, amihez kötelessége lett volna minden körülmények között ragaszkodni.
– Értem – felelte Doktor Amsel.
Bill nem hitte, hogy a férfi bármit is ért. Túlságosan elfoglalt volt a jegyzetével, és alig nézett fel rá, kivéve amikor elszántan bámulta a válaszokat várva.
„Folyamatos kapcsolat, függetlenül attól, hogy rajtakapták őket. Az erkölcsök és normák figyelmen kívül hagyása. Érzékeny következetlenség, amikor édesanyja előtti lebukásról számol be. Lehetséges alacsony erkölcsi érvelés. (Lehetséges nyelvbotlás, amikor majdnem Doktor Engle keresztnevét használta? Áthelyezés? Kettős kapcsolat a terapeuta és beteg között? További kérdések szükségesek.)”
A terápia a továbbiakban hasonlóképpen folytatódott. Doktor Amsel kényelmetlen kérdéseket tett fel Billnek, a fiú pedig mindent megtett, hogy kielégítő válaszokat adjon, mert ez volt az egyetlen módja, hogy az élete ne hulljon darabjaira. Bizonyos értelemben olyan volt, mint egy interjú. A doktor a ruháiról és a dalszövegeiről kérdezte, de sok kérdés túlszárnyalta azt, amit egy átlagos interjúban megkérdeztek volna. Amsel kifaggatta a szüleiről, a barátairól, a szexualitásáról, és minden apró részletről Tommal kapcsolatban. Bár Bill csupán egy órát töltött a férfi társaságában, a végén kimerülten és bizonytalan érzésekkel lépett ki az ajtón.
**
A Tommal folytatott beszélgetés sem alakult jobban. Az öccséhez hasonlóan ő is kénytelen volt várni a kis, steril szobában, míg a doktor végül úgy döntött, megjelenik. Doktor Amsel ismét mellőzte a bemutatkozást, egészen addig, míg meg nem töltött egy fél oldalt a Tomról alkotott észrevételeivel.
„Védekező testtartás. Bizonytalanság. A ruhái alatt rejtőzködik. Megpróbálja eltitkolni a nyilvánvaló nemi és szexualitással kapcsolatos zavart, amit az ikertestvére kétértelmű megjelenése okoz. Idegesség. Ingerlékenység.”
– Nem is fog bemutatkozni? – szakította félbe Tom.
Hideg, szürke tekintet nézett fel a jegyzettömbről, és kíváncsian figyelte a fiút, mielőtt újra felemelte a tollat:
„Megpróbálja kivívni a tekintélyt. Kihívó szemkontaktus. Türelmetlenség. Egocentrizmus. Jogosultság-érzés.”
Doktor Amsel végül letette a tollat és újra felnézett Tomra, ezúttal kierőltetett, professzionális mosollyal az arcán. Tom könnyedén felismerte ezt a mosolyt. Megegyezett azzal, amit ő is használt, amikor nem akart foglalkozni egy ellenszenves riporterrel.
– Helló, Doktor Amsel vagyok.
– Kitaláltam. Tele van a nevével a fal.
„Rendkívül védekező/hárító.”
– Te nem fogsz bemutatkozni? – kérdezte a férfi, visszafordítva a dühös tinédzser szavait.
– Tudja, ki vagyok.
– És te is tudod, ki vagyok, szóval ne pazaroljuk tovább az időt erre a nevetséges hatalmi harcra. Választhatsz, hogy együttműködsz, de lázadhatsz is. Itt enyém a hatalom, de lehetőséged van eldönteni, hogyan viselkedsz. Ez meghatározhatja a dolgok kimenetelét. Mit választasz? Együttműködést vagy lázadást? Jó lenne az elején tisztázni, hogy eldönthessem, milyen lépésekre lesz szükség.
– Azt hiszem, nem hallotta még a dalszövegeinket – felelte Tom gúnyosan. Ő és Bill sosem fogják teljesíteni ennek a seggfejnek a követeléseit. Amint a beszélgetés véget ér, kérni fogja Davidet, hogy keressen valaki mást. Ez a fickó egy kuruzsló, semmi több.
Doktor Amsel felhúzta a szemöldökét és kissé elmosolyodott:
– Ami azt illeti, hallottam őket, és nagyon örültem, amikor kiderült, hogy az öcséd nem olyan lázadó, mint a dalszövegei. Bill úgy döntött, együttműködik. Már mindent elmondott.
Tom szíve összetört. A vállai leereszkedtek, a tekintete pedig a padlóra tévedt. Nem tudta, hogy dühösnek kellene lennie Billre, hogy belement ebbe a játékba, vagy inkább magára, amiért harcol ellene. Nem volt alkalmuk beszélgetni és kitalálni, hogyan fogják ezt a helyzetet kezelni. Úgy látszik, Bill hajlandó volt együttműködni, ha ezzel megmentheti a karrierjüket.
– Rendben. Mit akar tudni? – Nem volt értelme harcolni, ha Bill már feladta.
– Mesélj arról, amikor először közel kerültetek egymáshoz szexuálisan.
– Nem értem, miért fontosak a részletek. Emellett nem is emlékszem. Az hiszem olyan… nyolc évesek voltunk.
– Bill azt mondta, hat.
– Hat?
– Bill arra gondolt, amikor vacsora nélkül küldtek el titeket aludni, miután verekedés volt az óvodában – felelte Doktor Amsel, miközben átfutotta a jegyzeteit.
– Hogy mi? Az csak egy csók volt. Fogalmunk sem volt arról, hogy mit csinálunk – mondta Tom védekezőn.
– Nem tudtad, hogy amit tesztek, az rossz?
– Csak hat évesek voltunk!
– Akkor mikor jöttél rá, hogy ez rossz?
Tom összezavarodva mocorgott. Pontosan meg tudta határozni, mikor volt az a pillanat, amikor ráébredt. Ez volt az a bizonyos este, amikor az apjuk berontott a szobájukba, elszakította tőle Billt, de ezt a történetet nem akarta elmesélni ennek a kuruzslónak. Sosem mesélte el senkinek, Alant leszámítva.
– Hét éves voltam, amikor rájöttem, hogy ez mások szerint helytelen – ismerte be csendesen, miközben a kezét ökölbe szorította az oldala mellett.
Amsel felhúzta a szemöldökét és gyorsan leírt valamit a lapra.
– Mások szerint helytelen?
– A moralitás szubjektív – felelte Tom vállat vonva.
– Ó, szóval most már filozófus is vagy? – kérdezte a doktor, továbbra is jegyzetelve.
„Gyenge erkölcsi érvelés.”
– Senkinek sem okozunk vele rosszat, és ez az, amit mindketten akarunk.
– Biztos vagy benne?
– Biztos miben? – csattant fel Tom. Nem tetszett neki az az önelégült tekintet, ami kiült a doktor arcára.
Doktor Amsel vállat vont:
– Bármire is gondoltál, amikor kérdeztem.
Tom a homlokát ráncolta. Nem szerette ezt a játékot, amit a férfi játszott vele.
– Senkit sem bántana, ha elfogadnák. Csak másokat zavar, mert nem képesek elfogadni, hogy Bill és én szeretjük egymást, és ez nem az én hibám.
– Hmm – mondta Doktor Amsel, miközben folytatta az írást:
„Az egocentrizmus bizonyítéka – nem hajlandó figyelembe venni, hogy Bill talán nem ezt akarja.”
**
A hazaút csendes és feszült volt. Tom hátrahajtotta a fejét, és meredten bámult felfelé. Bill az ajtóhoz dőlt, és az elhaladó tájat figyelte. Az ég az ablakon túl gyönyörű kék színben tündökölt, és a napfény átszűrődött a vékony felhőkön. Bill a bátyja felé fordult, és tétován felé nyúlt, de az utolsó pillanatban visszahúzta a kezét. Tom ablakán mintha egy teljesen más valósághoz tartozó világot látott volna. A vastag viharfelhők vészjóslóan közeledtek, és árnyékot vetítettek a tájra. Bill kinézett az elülső ablakon, és látta, hogy az ég ketté vált; az egyik fele még mindig fényesen ragyogott, a másik pedig tele volt sötét felhőkkel. A sofőr elfordult az egyik sarkon a stúdiójuk felé; a felhők árnyékába. Bill egy utolsó pillantást vetett a hátsó ablakon keresztül a napsütötte égre, és sóhajtva belesüppedt az ülésbe.
Mindketten egy halk köszönömöt motyogtak a sofőrnek, mielőtt bementek a lakásba, ami a stúdió felett volt. Furcsán csöndes volt odabent, és egy gyors körbepillantás után megállapították, hogy Gustav és Georg valószínűleg lementek a stúdióba. Bill dünnyögött valamit arról, hogy mennyire fáradt, majd a közös hálószoba felé ment. Tom követte őt; nem igazán tudta, mit kezdjen magával.
– Nem fogunk beszélni róla? – kérdezte Tom, ahogy lenézett az ágyon hasaló testvérére. A tény, hogy Tom rákérdezett, nem-e kellene beszélniük róla, olyan volt, mint egy végrendelet arról, hogy mennyire súlyos a világuk állapota, amiben léteztek.
– Azt mondta, ne tegyük – motyogta Bill a párnájába.
– Igen, tudom. Ezzel „beavatkoznánk a terápiás folyamatba”, meg minden szar, de mióta érdekel minket? – kérdezte Tom, miközben leült az ágy szélére Bill mellé.
– Amióta valaki rendelkezik azzal a hatalommal, hogy mindent elvegyen tőlünk – felelte Bill melankólikusan.
– Ez nem fog megtörténni, Bill – jelentette ki Tom.
– Megtörténhet.
– De nem fog.
Bill a hátára fordult, és felnézett a testvérére a piros, könnyes szemeivel.
– Tomi…
Tom megrázta a fejét, majd felugrott, és elkezdett céltalanul mászkálni a helyiségben.
– Nem tudom elhinni… végig akarod csinálni?
– Mi más választásunk van? – kérdezte Bill szipogva.
– Nem tudom… beszélhetnénk Daviddel, és rávehetnénk, hogy találjon valaki mást. Ez a fickó egy szemétláda! – Tom az öklével a falra csapott. Nem elég erősen, hogy megtörje a gipszet, de eléggé ahhoz, hogy az öccse ijedten felugorjon.
– Azt mondták, ő a legjobb. Az összes híresség hozzá jár – suttogta Bill óvatosan.
– Mi köze ennek bármihez? Nem ismer minket. Ő nem értheti! – Tom hangosabban kiabált, mint szeretett volna.
– Talán… talán érti – mormolta Bill.
– Hogy mondhatod ezt? – kérdezte Tom. A mellkasa összeszorult, és érezte, hogy a köd első foszlányai megjelennek az elméjében, hogy megszakítsák és elnémítsák őt.
– Talán mi vagyunk azok, akik nem értik. – Bill befordult a fal felé, hogy ne lássa a bátyját.
Tom bebújt a saját ágyába, a homlokát a tenyeréhez nyomta, és próbálta leküzdeni a könnyeket.
– Talán…
Egyetlen beszélgetésbe tellett, hogy a doktor elültesse a kételkedés csíráját az elméjükben.

Van, aki már feni a kést, tölti a fegyvert, stb? :D Itt a másik véglet arról, milyen lehet egy pszichiáter.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Na, hat erre nem szamitottam! Azt hittem h Alant fogjak majd segitsegul hivni! :(
Nem tetszik ez a doki! Ahogy a fiukkal banik... Alant akarom! :(
Sajnalom oket h egy beszelgetes utan maris igy “elvalasztotta” oket egymastol! :(
Ennek ellenere termeszetesen tetszett es koszonom az ujabb forditast, varlak! <3

Puszi, D.

Andrea Nagy írta...

Szia Drága!
Á teljesen kész vagyok ettől a sztoritól.
Egy jó pszichiáterek hatalma van.
A rossznak meg még több. Nem számít a sok oklevél a falon, a sok bizonyítvány. Hirdetve, hogy milyen nagyszerű orvos is ő. Emberségből nincs diploma.
Azt hiszem itt a vége!?
Bill úgy látszik feladja. Hacsak nem találnak ki gyorsan valami stratégiát.
Az együttes fontosabb mindennél?
Az is, hogy minden körülmények között meg kell őrizni a látszatot?
Hol vannak vagy lesznek akkor ők ketten? Elvesznek örökre? Nem lesznek mások,csak testvérek? Akik egy bandában játszanak,minden nap látják egymást, de nem érhetnek egymáshoz.
Nem lesz többet együtt alvás, lopott csókok, simogatás?
Nahát... Akkor kell majd egy igazi pszichológus! Mert azt már nem lehet ép ésszel kibirni. Gondolom...
Pussz 😘 😘

MK írta...

Alant akarjuk! Jó volt.😍 Köszi a fordítást.

HDawn írta...

Szia!
Sajnos nem Alanhez kerültek :( Pedig már nagyon vártuk vissza a dokit szerintem :) Hozom majd a folytatást. Puszi!

HDawn írta...

Szia Drága!
Engem is felbaszott néhányszor ez a sztori :D És ez egy kifejezetten bosszantó rész volt... Sietek a folytatással ;) Köszönöm, hogy írtál. Puszi

HDawn írta...

Igen, Alant <3 Köszi, hogy írtál :) Puszi!

Petruska írta...

Na, nem erre gondoltam 😁
Igen sajnos,aa masik oldal doki egy igazi seggfej! 😠
A fiuk 😪szegénykeim, a zenekarral zsarolni?!!ez is etikatlan! 😠
Q.va jól írta meg, mert igen bicskanyitigatos, es amúgy is, milyen szemét már emberileg is, nem hogy meg dr. is, lekezelo, illem nuku, nem a terapia resze, nem várakoztatok senkit, ha belépek valahova minimum, h köszönök!!
Jó lenne ha vegre felhivnak Alent!
Aztaaa, nagyon sajnálom őket, h mi lesz még velük