The unforgiving - 22. Engedd, hogy törődhessek veled

Sziasztok! Nézzétek csak, mit hoztam nektek :) Ha vártátok már, és elolvastátok, hagyjatok itt nekem egy kommentet, kérlek. Lehetséges, hogy holnap este is hozok valamit, mondjuk új részt a fordításból ;)

H.

Stan azt mondta az utolsó délutánon, amit vele töltöttem a poros könyvek között, hogy kiszabadulni olyan lesz, mint újjászületni. Hideg, ijesztő, hangos és kellemetlen. Nem is sejthette, mennyire igaza van. Amikor a börtön előtt, a kerítésen kívül álltam, és az őr bezárta mögöttem a rozsdás kaput, úgy éreztem, hogy valami szörnyű helyre kerültem. A nap még sosem sütött ennyire élesen a szemembe, az utca forgataga még sosem zavarta ennyire a füleimet, mint amikor ott toporogtam a járdán, a vállamon egy rongyzsákkal, ami az összes tulajdonomat rejtette magában. Amikor hátranéztem, már csak a börtönőr hátát és távolodó alakját láttam. Az agyam egy ici-pici része azt akarta, hogy rohanjak a kapuhoz, és könyörögjek azért, hogy beengedjen. Ez furcsán hangzik, ugye? Pedig abban a pillanatban, amikor kiléptem a börtönből, úgy éreztem, hogy a védelemből kikerültem az ijesztő valóságba. Egyedül Louis alakja volt az, ami valamiféle biztonságot jelentett, mert amikor megláttam a kocsija oldalához támaszkodva, a lábaim maguktól vittek felé. Hálás voltam neki, amikor elkezdett felém sétálni, majd nem törődve azzal, hogy az arra sétáló emberek mit gondolnak, hamarosan futásra váltott. Szükségem volt az ölelő karjaira, az illatára és a teste melegére ahhoz, nehogy visszaforduljak a szürke épület felé, mint egy halálra rémült vad.
– Szia – suttogta a nyakamba. A kezdeti kábulatból végre mozgásra tudtam bírni a karjaimat, hogy én is magamhoz öleljem. Annyira szürreális volt az egész jelenet, az, hogy kint állunk az utcán, az emberek furcsán méregetnek bennünket, mi pedig anélkül ölelhetjük egymást, hogy alaposan körbe kellene néznünk.
– Szia – ismételtem Louis-t. Úgy éreztem, mintha az agyam helyén vatta lenne, és csak abban voltam biztos, hogy fáradt vagyok. Még sosem éreztem magam ennyire fáradtnak. Louis lassan elhúzódott tőlem, hogy jobban szemügyre vehessen. Csak most vettem észre, hogy a szemei könnyesen csillognak, de ettől mintha csak még gyönyörűbb lenne a tekintete. De nem akartam, hogy sírjon. Hiába örömkönnyekről volt szó, nevetni sokkal szívesebben láttam.
– Jól vagy? – kérdezte összevont szemöldökkel, miután hosszú pillanatokig fürkészte a vonásaimat.
– Igen. Hogyne lennék jól? Végre a karjaimban tarthatlak – mondtam, és még mindig nem voltam hajlandó figyelembe venni, hogy a torkom elszorult, és mintha valamiféle nyomás növekedett volna a mellkasomban. – Csak fáradt vagyok – tettem hozzá bizonytalanul.
– Ha hazaérünk, addig alhatsz, ameddig csak akarsz – ígérte, és finoman összeérintette az orrunkat, mielőtt egy puha csókot hagyott az ajkaimon. Minden olyan tökéletes volt. Louis végtelenül édesen bánt velem, és szerettem volna neki elmondani, mennyire hálás vagyok mindenért, de beszélni is nehezemre esett. Még az időjárás is szép volt, annak ellenére, hogy közeledett a tél, de velem valami nagyon nem volt rendben. Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy megváltás lesz, ha végre szabadulok, és fel sem merült bennem, hogy ennyire bizonytalan leszek majd. Szerencsére hamarosan beültünk a kocsiba, mert kezdtem attól félni, hogy a lábaim nem tartanak már meg sokáig. Az úton végig kifelé bámultam az ablakon, miközben reménykedtem benne, hogy egy hosszú alvás után teljesen más színben fogom látni a világot. Amíg a házához értünk, nem sokat beszélgettünk, és ha kérdezett is valamit, csupán egy-egy szóval válaszoltam. Észrevettem, hogy aggódva pillant rám, amikor megálltunk a piros lámpánál, de csak akkor fordultam felé, amikor a kezét a térdemre simította.
– Nem foglak arra kérni, hogy beszélj róla. Biztosan ezerféle érzelem kavarog most benned, és csak szeretném, hogy tudd, nekem bármikor elmondhatod – mondta megértően, mire én egy bólintással reagáltam, majd újra visszafordultam az ablak felé. Nem akartam, hogy lássa az arcomon végigfolyó könnycseppet.

Louis lakása óriási volt. El sem tudtam képzelni, mit kezdhetett vele, amikor nem volt társasága. Más családok öten élnek egy negyed akkora helyen, de a véleményemet megtartottam magamnak, és jófiú módjára követtem, ahogy megmutatta a lakás minden egyes zugát. Később persze összefolyt az egész, és még a fürdőt is nehezemre esett megtalálni, pedig kettő is volt.
– Berendeztem neked a vendégszobát, mert sokszor előfordul, hogy a hálóban dolgozok, és most mindenképpen nyugodt alvásra van szükséged – mondta végül, amikor a konyhában álltunk, és egy pohár narancslét szürcsölgettem.
– Rendben – feleltem halkan, és amikor egy pillanatra felemeltem a fejem, láttam az enyhe csalódottságot átsuhanni az arcán. Lázasan gondolkodtam, hogy mit kellett volna mondanom, de még mielőtt kapcsolt volna az agyam, Louis megoldotta a rejtélyt:
– Persze, majd később együtt alhatunk – mondta feszengve, egy nem túl őszinte mosollyal. – Ha szeretnéd.
Végre összeraktam magamban. Hogy lehetek ekkora bunkó fasz? Louis mindent megtett, hogy kihozzon, szinte hihetetlen, de szeret, én meg úgy viselkedem, mintha haragudnék rá valamiért. Egy sóhaj kíséretében leraktam a poharat a pultra és közelebb léptem hozzá.
– Bocsáss meg – kértem tőle. – Egyszerűen csak borzasztó fáradt vagyok, és minden olyan új még nekem. – Igazán büszke voltam, hogy sikerült összeszednem a gondolataimat, és a számat is mozgásra tudtam bírni. – Egy kis időre van szükségem, ennyi az egész – mondtam, miközben beléptem a lábai közé. Az ujjaimat az álla alá simítottam és lassan felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Ó, az a gyönyörű tekintet, ami egyszerre megrettent a szépségével, feltüzel, és a szívemet olyan gyors vágtára bírja, hogy néha úgy érzem, ki fog szakadni a mellkasomból. – Köszönöm. Mindent köszönök – suttogtam az ajkaira, még mindig elveszve a szemeiben, a következő pillanatban pedig már csókoltam, mintha az életem múlna rajta. Valahogy ki kellett fejeznem a szeretetemet és a hálámat, akármennyire tompának és elveszettnek éreztem magam. Louis hamarosan lihegve húzódott el a csókból, és végre mosolygott, amikor kipirulva megszólalt.
– Muszáj, hogy most elengedjük egymást, különben hamarosan nem fog érdekelni, mennyire fáradt vagy – szögezte le komolyan, de még mindig nevetve. Az én szám is mosolyra görbült, de magam sem éreztem igazinak, inkább mintha csak utánozni szerettem volna a mimikáját. Mert nem akartam, hogy megkérdezze, mi a baj. Mit mondhatnék neki, amikor még magam sem értem? Egyszerűen olyan, mintha a talaj kicsúszott volna a lábaim alól, pedig végre vele voltam, biztonságban, szeretetben.
– Harry? – Azonnal kirángatott a gondolataimból, és láttam az arcán, hogy már megint rajtakapott, miközben teljesen máshol jártam. – Gyere, inkább menjünk a szobába – mondta, és miután a kis tenyerét az enyémbe csúsztatta, máris elkezdett húzni a vendégszoba felé. Amikor már az ágy előtt álltunk és ő elengedett, még hozzátette: – Itt leszek melletted a másik hálóban. Nyugodtan szólj, ha valami gond van, vagy szükséged lenne valamire.
– Oké, köszönöm – bólogattam serényen, mert szerettem volna kicsit egyedül maradni. Utáltam magam ezért, de szükségem volt a magányra, hogy nyugodtan széthullhassak, majd anélkül kaparhassam össze a darabjaimat, hogy Louis gondterhelt, aggódó arccal figyelne. Ő mintha megérezte volna, azonnal sarkonfordult, és az ajtót is becsukta maga mögött.
Levegő ki és be. Nem akartam sírva fakadni, mint egy hisztis kölyök. Rongybabaként rogytam le az ágy szélére, és ahogy összegömbölyödve az oldalamra feküdtem, néhány perc múlva már aludtam is. Nem tudom, hogy csak percekig, vagy esetleg órákig voltam édes tudatlanságban, de arra ébredtem, hogy kapkodom a levegőt, és a szívem a fülemben dobog. Az még eljutott a gondolataimig, hogy talán rémálmom volt, de úgy éreztem, még mindig nem ért véget.
Felültem az ágyban, és a régi szobámban találtam magam. Szinte az orromban éreztem az öblítőnk illatát, a mellettem lévő résnyire nyitott ablakon befúvó lágy, nyári szellőt, és a posztereket is láttam a falon. Aztán odalentről meghallottam apát, ahogy a nővéremmel kiabál, és már le is hajtottam magamról a takarót, hogy megpróbáljam megakadályozni, hogy kezet emeljen rá. Már éppen pattantam volna ki az ágyból, amikor valaki lefogott a sötétben, és visszanyomott a matracra. Apa feljött, és most biztosan bántani akar. Valószínűleg addig fog ütni, amíg nem kezdek el a sírástól fuldokolva könyörögni azért, hogy hagyja abba. Megnyugvással kellett volna eltöltenie a gondolatnak, hogy addig legalább nem nyúl Pattyhez, de helyette kétségbeestem, és próbáltam magamról lelökni a testét. A túlélő ösztön, a fájdalomtól való menekülés hirtelen mindennél erősebbnek bizonyult.
– Apa, ne! – ordítottam a gyermeki hangomon, miközben éreztem, hogy csupa könny az arcom. Lefogta a csuklómat, de amint sikerült kiszabadítani az egyik kezem, a tompa körmeimet azonnal a vállába mélyesztettem.
– Harry! – A hangja elcsuklott a fájdalomtól, én pedig szinte büszke voltam magamra. – Harry, muszáj felébredned!
Újra megmozdult, és ezúttal hátulról karolt át, és szorította a törzsemhez a karjaimat. Ismét megpróbáltam küzdeni ellene, de a zokogás, ami az egész testemet rázta, teljesen erőtlenné tett.
– Harry! Én vagyok az. Lou. Kérlek! – motyogta kétségbeesetten a fülembe, miközben lágyan ringatni kezdett. Apa sosem ringatott…
– Lou? – kérdeztem döbbenten, és csak akkor tértem magamhoz.
– Igen – felelte, miközben próbált engem és magát is lenyugtatni. – Nem akartalak bántani, de muszáj volt valamit tennem, nehogy kárt tegyél magadban – mondta gyorsan. Nem igazán tudtam odafigyelni a szavaira.
– Én… – kezdtem voltam, de esélyem sem maradt befejezni. Kirántottam magam az ölelésből és a fürdő felé rohantam. Legalábbis rohantam volna, de először az ő szobájába nyitottam be, és csak utána találtam el a megfelelő ajtót. Akkor már kénytelen voltam a szám elé szorítani a kezem, mert tudtam, hogy elsüllyednék a szégyentől, ha a gyönyörű nappalija közepén, a hófehér szőnyegre dobnám ki a taccsot. Úgy estem térdre a WC előtt, mintha csak egy nagy zsák lennék, és miközben kiadtam magamból mindent, már az sem zavart, hogy Louis ott van velem, és végignézi az egészet. Sőt, jól esett, hogy nem voltam egyedül, mert közben fogta a hajam és a meztelen, izzadtságtól csatakos hátamat simogatta.
– Nyugalom, semmi baj. Mindjárt elmúlik – duruzsolta a fülembe, majd egy poharat nyomott a kezembe, hogy ki tudjam öblíteni a számat. Szívem szerint utána kaptam volna félelmemben, amikor kiegyenesedett, de szerencsére csak a mosdóig ment, hogy bevizezzen egy kis törölközőt. Ahhoz képest, hogy este alig vártam, hogy egyedül lehessek, most semmiképpen sem akartam lemondani a közelségéről. Louis, mintha pontosan tudná, mire van szükségem, letérdelt mellém, és a nedves törölközővel letörölte az arcom, majd a hajam alatt a forrón lüktető tarkómra tette.
– Így – mondta elégedetten, amikor végzett, és biztatóan rám mosolygott. – Jobb már?
– Igen – suttogtam reszelős hangon. – Mi történt? – kérdeztem, mert csak abban voltam biztos, hogy rosszat álmodtam.
– Kiabáltál, és forgolódtál álmodban. Amikor fel akartál kelni, még nem ébredtél fel teljesen, ezért kénytelen voltam lefogni téged. Sajnos ettől még rosszabb lett az egész – magyarázta Louis. – Próbáltalak felébreszteni, de mintha az álomban ragadtál volna. Az apáddal, azt hiszem – tette hozzá bizonytalanul.
Némán bólogattam, és vettem néhány mély levegőt. A szavak gondolkozás nélkül ömlöttek az ajkaimra, mielőtt még meggondolhattam volna magam:
– Annyira sajnálom, Louis. Elcseszett vagyok. Fogalmam sincs, mi történik velem, de az egész olyan ijesztő. Azt hittem, jobb lesz, ha kiengednek. Azt hittem, minden sokkal jobb lesz, erre tessék, itt ülök a fürdődben az éjszaka közepén. Nem akarok gondot okozni neked, nem akarlak éjszakánként felébreszteni… – hadartam, míg Louis a tenyerét az arcomra simította, és komolyan a szemeimbe nézett.
– Hé, semmi baj. Le kell nyugodnod. Csak lélegezz velem – mondta, és a következő pillanatban már én is vele együtt szívtam be, majd fújtam ki a levegőt, minél lassabban. Minden egyes kilégzésnél úgy éreztem, hogy egy kis súly lekerült a mellkasomról. Még megismételtük néhányszor, mielőtt folytatta volna: – Pánikrohamod volt. Sajnos én is túl jól ismerem ezt az érzést – mondta halkan. – Sok minden történt veled az elmúlt hetekben, hónapokban. Normális, ha úgy érzed, minden a feje tetejére állt most, hogy kiengedtek. De azért vagyok itt, hogy segítsek neked. Pont úgy, mint amikor bekerültem a börtönbe, és szükségem volt rád. Hogy vigyázz rám. Most ez az én dolgom – mondta mosolyogva. – Engedd, hogy törődhessek veled.
– Szeretlek – jelentettem ki gondolkodás nélkül az első, és legfontosabb dolgot, ami eszembe jutott. Akármennyire elcseszett ez az egész, tudtam, hogy szükségünk van egymásra. Tudtam, hogy szüksége van a megerősítésre, miután egész délután olyan furcsán viselkedtem.
– Az nagyszerű, mert én is. Mint még senkit ebben az életben – felelte Louis, miközben összetámasztotta a homlokunkat, de én gyorsan kibújtam az ölelésből.
– Fogat kell mosnom – suttogtam elpirulva, de Louis szerencsére azonnal megértette, és bólintott. – Nem baj, ha le is zuhanyozok?
– Nem kell engedélyt kérned. Érezd magad otthon – mondta, miközben felállt, és az ajtó felé vette az irányt. Önkéntelenül beharaptam az ajkam, amikor megláttam a csinos fenekét a szűk bokszerben, amit viselt. De hálás voltam az észrevételért, mert mióta kiengedtek, végre újra emberinek... élőnek éreztem magam.
– Louis! – szóltam utána, mielőtt becsukhatta volna a fürdő ajtaját. – Mit szólnál, ha… ha mégis együtt aludnánk?
Elmosolyodott, és az egyik szemöldökét kíváncsian felvonta:
– Szeretnéd, ha elüldözném a mumusokat az ágyad alól?
– Szükségem van rád – mondtam ki az igazságot kendőzetlenül.
– Amit csak szeretnél – válaszolta ő is komolyra fordítva a szót. – Nem baj, ha a vendégszobában alszunk? – kérdezte még, és én csak megcsóváltam a fejem. Végül is az ő háza. Ott alszunk, ahol szeretné.
Gyorsan lezuhanyoztam és fogat mostam, majd amilyen hamar csak lehet, csatlakoztam hozzá a takaró alatt. Talán a percekig tartó jó éjt csókokra – ami még így is rövidnek tűnt –, vagy az illatára, a közelségére és a tudatra volt szükségem, hogy nem vagyok egyedül, de ezúttal végre sikerült elaludnom, és semmiféle rossz álom nem ébresztett föl. Talán csak ennyi kellett, és a lelkem majd szépen, fokozatosan újjáéled poraiból. Nem tudtam, hogy ezek után száz százalékosan jól leszek-e, de azt igen, hogy Louis nélkül esélyem sem lenne helyrejönni.

Ugrás a folytatáshoz!