Szelídíts meg! - 13. Csak biológia

Sziasztok! Most gyors voltam :D Jó olvasást kívánok a részhez :) 

Louis álmában újra a hibridtáborban járt. Az árvaház kemény, göröngyös matracán feküdt még tinédzserként, és csak bámult a sötétségbe, mert hiába próbált, nem tudott elaludni. Érezte, hogy valami nincs rendben vele, és amikor elkezdődött, az első gondolata az volt, hogy talán megfázott, de estére már tudta, hogy valami másról van szó. Felváltva rázta a hideg, és lett hirtelen nagyon melege, amihez még egy kis fejfájás is társult. Ha az nem lenne elég, hogy szörnyen érezze magát, hányingere is volt, de az akár a vacsorától is lehetett, mert nem először fordult volna elő, hogy romlott ételekkel etették őket.
Óvatosan, hogy ne ébressze fel a másik hat fiút, akivel együtt aludt egy szobában, felült, és a hasára szorította a tenyerét. A helyzetváltoztatástól csak még rosszabbul lett, de félt, hogy hányni fog, ezért nem mert visszafeküdni. A folyosóról veszekedések hangjai, egy gyerek sírása szűrődött be, és egy ideig próbált arra, meg a légzésére koncentrálni. Tudta jól, ha összehányja az ágyat, nagyon meg fogják büntetni, és nem akarta megkockáztatni, ezért lassan felállt, és hangtalanul elosont az ajtóig. A farkincáját szorosan maga köré tekerte, így próbálva magát melegíteni egy kicsit, mert a cipője eltűnt előző nap, és a kőpadló nagyon hideg volt a talpa alatt. De ki kellett jutnia a mosdóba, még lehetőleg az előtt, hogy rosszul lesz. A folyosón az éles fény azonnal hunyorgásra késztette, és abszolút nem segített a fejfájásán. Félig lehunyt szemekkel próbált eljutni a mosdóig, és már majdnem az ajtajában volt, amikor meglátta, hogy az igazgató kilép abból a szobából, ahonnan néhány perce még fennforgás és kiabálás szűrődött ki.
– Miért vagy itt kint, fiam? – kérdezte tőle a középkorú férfi baljósan nyugodt hangon. – Már éjfél is elmúlt.
Louis megszédült, ezért azonnal a falnak dőlt, és az igazgatóra nézett. A férfi egy régi, megviselt zakót viselt egy ódivatú, élére vasalt nadrággal. A cipője is kopottas volt már, de legalább az övé nem tűnt el, mint Louis-é.
– Nem érzem jól magam, uram – felelte Louis egészen kicsire összehúzva magát. A kezét még mindig a hasára szorította, mintha ezzel le tudná nyugtatni.
Az igazgató úgy nézett rá, mint aki egy szavát sem hiszi, aztán feltűnően a levegőbe szimatolt, és az arckifejezése teljesen megváltozott egy másodperc alatt.
– Nem kéne itt lenned – kapta el Louis felkarját, és elkezdte maga után vonszolni. – Carla, Carla! Hol a fenében van már? – kiabált be az egyik terembe az igazgató, és egy fiatal nevelőnő jelent meg azonnal.
– Mi történt, igazgató úr? – kérdezte a lány rémülten, és felváltva nézett a férfira és Louis-ra. A nagy, barátságos barna szemei alatt sötét karikák húzódtak, a haja kiszabadult a copfjából, és látszott az ijedt tekintetén, hogy tart az igazgatótól.
– A fiú már méterekről bűzlik! Miért van még itt? – kérdezte a férfi ingerülten.
– A szobájuk nem az én felügyeletem alá tartozik, én…
– Nem érdekelnek a kifogások! – szakította félbe az igazgató. Louis a szabad kezét a fülére szorította, mert úgy érezte, a kiabálástól szét fog robbanni a feje. Nem értette, miért ilyen mogorva vele a férfi, de lassan már nem is akarta követni az eseményeket. Csak arra vágyott, hogy az egésznek legyen vége.
– Mindjárt elviszem – bólintott Carla, és visszaszaladt a szobába. Louis eddig bírta, a lábai feladták, hiába mélyedtek az igazgató ujjai a karjába. Összecsuklott, mint egy rongybaba, és a gyomra tartalma a földön, az igazgató lábai előtt kötött ki.
– Undorító vagy! – sziszegte a férfi, ahogy ellökte magától a fiút, és nagy léptekkel a lépcsők felé indult. Louis remegve, a könnyeivel küszködve mászott el a falig, ahol a hátát a hideg felületnek döntve kuporodott össze. A térdeit felhúzta egészen az álláig, és a levegőért kapkodva zihált. Nem tudta, mi történik vele, mintha a teste ellene fordult volna egyik napról a másikra.
– Ez így nem lesz jó – hallotta meg maga mellől a fiatal nő hangját, akit még csak az néhányszor látott az árvaházban. Carla letérdelt hozzá, és a kezét lassan a lehajtott fejére simította. – Mi a neved?
– Louis – szipogta a fiú, és lassan felemelte a fejét, hogy a lányra nézzen. Annyi mindent látott Carla tekintetében egyszerre: hezitálást, sajnálatot, szomorúságot, dühöt…
– Menjünk ki a kocsiba, rendben? – húzta fel a lány a földről. Louis megszédült, amikor teljesen függőlegesbe került, de Carla az egyik kezével átölelte a vállát, a másikkal pedig már a kulcsokat kereste a táskájában.
– Fel kell takarítanom… – tiltakozott Louis, amikor a lány az ajtó felé irányította.
– Majd megcsinálják – vágta rá Carla türelmetlenül.
Amikor kiértek a friss levegőre, egy picit kitisztult Louis feje, de még mindig fájdalmai voltak, és a szíve hevesen vert a bordái alatt. Azt hitte, hogy azonnal a kocsihoz mennek, de a lány megállította az épület fala mellett, és idegesen toporgott egy helyben, miközben egy pillanatra sem vette le a tekintetét a fiúról.
– Oké… – bólintott a lány bizonytalanul, mintha csak magában beszélne, aztán közelebb vonta magához Louis-t, és a fiú fejét a vállára húzta. – Gyere ide, és lélegezz. Muszáj egy kicsit lenyugodnod.
Louis hagyta magát, és közben fogalma sem volt, mi történik. Csak az járt a fejében, hogy Carla kedves vele, nem akarja bántani, és ez most elég volt, hogy elnyerje a bizalmát. A lányhoz bújt, mert fázott, és mert arra gondolt, ő már felnőtt, biztosan tudja, mi a baja, és mit kell tenniük, hogy elmúljon. Louis készségesen simult az ölelésbe, amit ritkán élvezhetett az árvaház falai között, és mivel fél fejjel alacsonyabb volt, éppen Carla nyakhajlatához tudott hajolni. Amikor megérezte a lány jázmin illatát, egy erőtlen kis nyöszörgés hagyta el az ajkait anélkül, hogy kontrollálni tudta volna. A következő másodpercek zavarosak voltak. Louis próbált Carla oldalához dörgölőzni, miközben a lány csak szorította magához, hogy ne mocorogjon. Már nem kapkodta olyan hevesen a levegőt, és a szíve is lenyugodott, de a félelem helyét átvette az éledező vágy. Olyan vágy, amit még sosem érzett, és ami annyira új volt, hogy nem tudta, mit kellene kezdenie vele. Valami a lányhoz, a lány nyakához vonzotta, és arra buzdította, hogy kerüljön hozzá még közelebb. Érezte, hogy fel van izgulva, a merevedése a pizsamanadrágjának feszült. Ez nem volt új, és most mégis teljesen más volt minden.
– Elég volt! – tolta el a lány a következő pillanatban magától. Louis felmordult, és meglepetten vette tudomásul, hogy eddig képtelen volt ilyen hangot kiadni, csak a felnőttektől hallotta, most mégis erőlködés nélkül sikerült. – Gyerünk, befelé a kocsiba! – parancsolta Carla határozott hangon. Louis kelletlenül, de bemászott. Meg volt róla győződve, hogy biztosan a kórházba mennek.
– Hol van a cipőd? – kérdezte tőle a lány homlokráncolva, amikor bekötötte az övét, és észrevette, hogy a fiú lábai meztelenek.
– Nem tudom. Az egyik szobatársam ellopta – felelte Louis kedvetlenül. Carla nézte egy darabig, aztán a hátsó ülésre nyúlt, és odaadta a kabátját a fiúnak.
– Takarózz be vele – mondta, aztán beindította a kocsit, és elindultak.
Louis egészen az álláig húzta a kabátot, és amikor megérezte rajta a lány jázmin illatát, elmosolyodott. Lassan értelmet nyert az egész… Kezdte megérteni, hogy mire van szüksége, és az első óvatos érintés után be is bizonyosodott. Aztán már képtelen volt megálljt parancsolni a kezének. Először lassan, észrevétlenül csinálta a rögtönzött takarója alatt, de a hangját képtelen volt visszafogni, és már nem is akarta. Az volt a célja, hogy magára vonja Carla figyelmét.
A lány kitartóan bámulta az utat, ahogy haladtak a hatalmas tábor utcáin, a nyomorban élő hibridek házai között. A szempillái éppen csak megrebbentek, amikor Louis hangosabban felsóhajtott, de az ujjai szinte kifehéredtek, ahogy markolta a kormányt. Aztán egy pillanatra oldalra nézett, de gyorsan elkapta a tekintetét a fiúról.
– Fejezd ezt be! – mondta ingerülten. Louis csak megnyalta az ajkát, mert borzasztóan kiszáradt a szája, de képtelen volt abbahagyni. Nem tudta, mi ütött belé, csak azt, hogy folytatnia kell, amíg elnyeri az enyhülést. Carla nyelt egy nagyot. Louis látta, ahogy mozog a torka, és hallotta a lány gyorsuló szívverését is. Aztán újra beleszimatolt a levegőbe, és a jázminon kívül más illatok is betöltötték a kocsi apró terét. Ő maga nem tudta hová tenni, de a benne élő hibrid azonnal reagált rá. Louis felnyögött, a háta ívbe feszült, és ha nincs bekötve a biztonsági öve, biztosan lecsúszik az ülésről. Sosem volt még olyan, hogy ennyire elveszítette volna az uralmát a saját teste felett. A következő pillanatban a kocsi hirtelen fékezett, és ez kicsit észhez térítette. Észrevette, hogy Carla kiugrott a kocsiból, és pillanatokon belül nyílt mellette az ajtó.
– Itt vagyunk – jelentette be a lány hideg hanghordozással. – Siess, vissza kell mennem! – sürgette, amikor Louis tétova mozdulatokkal nyúlt, hogy kikapcsolja a biztonsági övét. A kabátot még mindig magához szorítva szállt ki, és sáros földet érzett a talpa alatt. Nem tudta, hogy hol vannak, de abban biztos volt, hogy nem a kórházban. Egy fából összetákolt kunyhó előtt álltak, és amikor Carla bekopogott, Louis attól tartott, hogy le fog esni az ajtó. Hosszú másodpercek teltek el, ezért a lány újra kopogott, ezúttal sokkal türelmetlenebbül.
– Mit akartok ilyen későn? – hallatszott bentről egy mogorva női hang. Az ajtó hamarosan kinyílt, és egy harmincas évei végén járó asszony jelent meg a bentről kiszűrődő narancsos fényben. Egy rózsaszín fürdőköntös volt rajta, és a haja a feje tetejére volt tűzve.
– Maga… maga nem is hibrid – nyögte ki Carla üdvözlés gyanánt. – Lehet, hogy rossz helyen járok… – A nő a füle mögé simította az egyik arcába hulló, szőke tincsét, és a tekintete lassan a fiúra tévedt. A ragadozó mosolytól, ami kiült az arcára, ahogy végignézett rajta, Louis megborzongott. – Egy függő? – kérdezte elborzadva.
– Miért vagyunk itt? – szólalt meg Louis vékony hangon, Carlához intézve a szavait.
– Egy hibridre van szüksége, aki le tudja nyugtatni – mondta Carla az asszonynak, teljesen figyelmen kívül hagyva Louis-t.
– Ha ekkora szakértő vagy, ráadásul hibrid, akkor miért nem gondoskodsz róla te? – kérdezte a nő, és a lány arckifejezésén hangosan felnevetett. – Ne aggódj, tudom mi kell neki, elvégre nem ő az első. És nagyon jól elleszünk mi ketten – mondta vészjósló hangon. Louis nem akart ott lenni. Mindenáron el akart onnan szabadulni, de mintha Carla érezte volna, hogy a menekülést kutatja, mert megragadta a felkarját, és erősen tartotta, pont mint az igazgató. Feleslegesen. Louis alig tudott a lábán állni, nem hogy elfutni.
– Szóljon, ha jöhetek érte – mondta Carla a nőnek, és az ajtó felé lökdöste Louis-t. Nemsokára a fiú az előtérben találta magát, és az ajtó becsukódott mögötte. A kis házikó belülről sokkal jobban nézett ki, mint kívülről. Tisztaság fogadta, a bútorok a viktoriánus kort idézték, és a fények tompák voltak, és Louis végre nem fázott.
– A nevem Margaret – szólalt meg az asszony a háta mögött, és a mutatóujjára akasztott kulcsot meglengette, hogy a fiú tudja, felesleges a szökésen gondolkodnia. – És a tiéd?
Teljesen máshogy beszélt vele, mint Carlával. A hangját ellágyította, szinte suttogott, és a tekintetét a hibridébe fúrta. Flörtölt vele, bár Louis tizennégy évesen ezt még nem tudta felismerni.
– Louis… Louis vagyok – felelte remegő hangon.
– Louis – ízlelgette lassan, elnyújtva Margaret. – Egyszer volt egy francia szeretőm – jegyezte meg, ahogy közelebb lépett, és végigsimított Louis arcélén, aki menekülni akart az érintések elől, de képtelen volt megmozdulni. Teljesen lefagyott, és pislogni is elfelejtett, miközben a nő átható tekintetére koncentrált. – Vele lenni mindig… tré bon volt – nevetett Margaret, és lassan a helyiség közepén álló ágyhoz terelte a fiút. – Lássuk, mid van nekem – nyalta körbe a száját éhesen, ahogy bezárta a köztük lévő kis távolságot, és lassan Louis pizsamanadrágja alá csúsztatta a kezét. Louis egyszerre akart megsemmisülni, sírni, amíg még van könnye, és belesimulni az érintésbe. Zsákként esett az ágyra, és szinte fel sem fogta, amikor kötelek kerültek a csuklójára, csak akkor kezdett tiltakozni, amikor Margaret egy rongyot tömött a szájába, amit a tarkójánál rögzített.
– Ne haragudj, édesem, de vékonyak a falak, és nem akarjuk, hogy felkiabáld a környéket – magyarázta, mintha tényleg sajnálná, hogy ezt kell tennie. Louis érezte, ahogy a nő megszabadítja a ruháitól, és az ágy végében állva néz rajta végig. – Fogalmad sincs, hogy milyen gyönyörű vagy, ugye? – kérdezte negédes hangon, ahogy a fiú felé mászott, és úgy simított végig a farkincáján, mintha minden egyes kis szőrszálat meg szeretne jegyezni. Louis megborzongott, és az érzékeit émelyítően édes illat csapta meg, ami leginkább a mézre hasonlított. – Nem hiszem… még túl ártatlan vagy.
Amikor Louis megérezte a kezeket az erekcióján, ösztönszerűen fordította oldalra a fejét, hogy az orrát bele tudja fúrni Carla kabátjába, ami valamilyen csoda folytán nála maradt. Szüksége volt a másik hibrid illatára, mert egyébként nem biztos, hogy átvészelte volna a következő két napot anélkül, hogy teljesen elveszti az eszét.

Louis felriadt az álomból, de szerencsére sem a jázmin, sem a túlságosan édes illat nem volt jelen. Harryt érezte mindenhol, és ez lassan lenyugtatta a kalapáló szívverését. Óvatosan kinyújtózott, és átfordult a másik oldalra, hogy Harry nyakához bújhasson, de észrevette, hogy a fiú már előzőleg felébredt, az ágy szélén ült, és valószínűleg a telefonját nyomkodta. Megköszörülte a torkát, és közelebb mászott Harryhez.
– Mi a helyzet? – kérdezte halkan, és a fiú nyakához bújt, hogy belélegezze az illatát, mert még mindig remegett kicsit az újra átélt múlt miatt. Harry illata most nem volt olyan tolakodó, és Louis azonnal tudta, ez mit jelent.
– Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni – felelte Harry. A beszéde már sokkal józanabb volt, mint pár órával azelőtt, amikor legutóbb szexeltek. Lerakta a telefont az éjjeliszekrényre, és mozdulatlanul ült tovább. Louis a vállára hajtotta a homlokát, és a hátára húzta a takarót, átölelve vele a fiút is.
– Hol van Reese? – törte meg a csöndet Harry, amikor a hibrid már majdnem ülve elaludt.
– Átvittem a szomszédba. Azt mondtam, sürgősen el kellett utaznod – magyarázta Louis, és Harry mellett elhelyezkedve ő is lelógatta a lábát.
– Szörnyű gazdi vagyok. Át kell érte mennem – csóválta a fejét Harry, és azonnal a tettek mezejére lépett. A takaró a földre esett, ahogy felpattant, és Louis nagyra tágult szemekkel nézte, ahogy a szekrényhez ment ruháért, míg végül rájött, hogy muszáj beavatkoznia.
– Harry, cica… – mondta kedvesen, miközben a fiú átkutatta az alsógatyás fiókját. – Ez nem jó ötlet.
– Reese-ért egyes egyedül én vagyok felelős, nem bízhatom másokra állandóan – tiltakozott.
– Harry, az istenért! – próbált Louis nyugalmat erőltetni magára, de nem sikerült teljesen. Az volt az igazság, hogy még mindig borzasztóan fáradt volt, és emiatt nyűgös is. Ráadásul semmire sem vágyott jobban, mint hogy Harry foglalkozzon vele. Azt akarta, hogy a fiú babusgassa, suttogjon neki édes semmiségeket, ami persze röhejes volt, de az elmúlt másfél nap után, amit együtt töltöttek úgy, hogy csak enni, zuhanyozni, és a mosdóba mentek ki néha, erre volt szüksége. Ami pedig a legbosszantóbb, hogy a hibrid nőstényeknek vannak ilyen ösztöneik, és ez csak még jobban felidegesítette. – Hajnali öt van, és nem csak te, de a reggeli merevedésed is korán felébredt! – teremtette le Harryt, aki már az alsót húzta magára. – Nem mehetsz most át érte.
Harry végre megállt, hogy átgondolja, amit Louis mondott, és amikor rájött, hogy nem tudja magát kényelmesen betuszkolni az alsójába, inkább feladta.
– Igazad van – vallotta be lehajtott fejjel.
– Gyere ide – mondta neki Louis sokkal megértőbb hangon. Harry visszabújt mellé a takaró alá, szemtől szembe, és ő odahajolt, hogy megcsókolhassa. Az egyik combját Harry derekára fonta, de semmi mást nem csinált ezen kívül, pedig a másik közelsége elég volt, hogy a vére forrni kezdjen.
– Úgy szeretnék… – nyöszörögte Harry, és kicsit előre lendítette a csípőjét, de ahhoz nem eléggé, hogy összeérjenek.
– Mit szeretnél, hm? – simogatta Louis az arcát, miközben próbált visszafojtani egy ásítást.
– Bármit, csak…
– Tudom, nagyjából azt érezheted, mintha ledörzsölték volna a bőrt a farkadról smirglipapírral – vigyorodott el Louis. Harry csak lemondóan felsóhajtott, és ebből azonnal tudta, hogy igaza van. – Én is fáradt vagyok, Harry. Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire kimerült. És elhasználódottnak érzem magam, ami eléggé új. De ha szükséged van még… úgy értem, ha szeretnéd, csak egy szavadba kerül, mert tudok nagyon óvatos lenni a számmal.
Harry egy kicsit elgondolkozott az ajánlaton, de aztán határozottan megcsóválta a fejét.
– Elég lelombozó lenne, ha elaludnál, miközben a szádban vagyok – mondta végül. Louis fáradtan, rekedt hangon felnevetett, és az arcát Harry nyakába fúrta. A testéből áradó hőtől ha lehetséges, csak még jobban elálmosodott. Harry a hátát simogatta, és egy puszit adott a fejére, Louis pedig mosolyogva zuhant az előzőnél sokkal nyugodtabb álomba.

– Az egész csak biológia – motyogta maga elé Louis, miközben aznap este a saját házában, a kanapén ültek Teagannel. A lágy átment hozzá vacsorázni, és bár nem mondta, Louis biztos volt benne, hogy azért, hogy meggyőződjön, még mindig egyben van.
– Nem, nem csak biológia – jelentette ki a lány. – Az, hogy éveken át segítettél nekem, amikor szükségem volt rá, az sem csak biológia.
– A testem reagált a feromonjaidra – forgatta a szemeit Louis. – Ezt neked jobban kéne tudnod, hisz tudós vagy.
– Igen, abban igazad van, hogy ezért működött a dolog, de nem azért tetted. Hanem azért, mert kedvelsz – bökte meg Louis mellkasát az ujjával. – És ugye nem kell emlékeztetnem téged, legutóbb miért nem működött kettőnk között a dolog? – kérdezte kihívóan, felvont szemöldökkel. Louis nem válaszolt, csak felsóhajtott, és fáradtan hátradőlt a kanapén. – Pihenned kéne – mondta Teagan aggódva, és a fiú hónalja alá fúrta a vállát, a fejét pedig a mellkasára fektette. – Tudom, hogy nem vagy jól.

– Persze, hogy nem, úgy érzem, hogy átment rajtam egy kibaszott úthenger – horkant fel a hibrid, de azért szeretetteljesen karolta át a lányt, és kezdte simogatni a karját.
– Nem, nem arra gondolok – felelte Teagan fejcsóválva, és a tenyerét Louis mellkasára fektette. – Itt nincsenek rendben a dolgok. Biztos vagyok benne, hogy a hibrided őrjöng. Azért, ami történt, és azért is, amiért eljöttél Harry mellől. – A lány felemelte a fejét, és kérdőn nézett Louis-ra: – Miért nem vagy most vele?
– Úgy éreztem, szükségem van egy kis időre – válaszolta Louis, és visszahúzta a lányt a mellkasára. – Csináltam neki ebédet, és eljöttem. El tudod képzelni? Senkinek nem csináltam még ételt úgy, hogy ne fizetett volna érte, téged leszámítva – kuncogott Louis. – És végre értékelte is, nem csak betömte, mint előző este, amikor… mindegy – zárta rövidre a témát Louis, mert ez volt az a rész, amiről nem akart beszélni. Nem azért, mert szégyellős vagy konzervatív lett volna, ó, nem. Hanem azért, mert még magában sem tudott megbékélni a gondolattal, a hibridjével karöltve, nem hogy szavakba foglalja a történteket. – A lényeg, hogy tudom, össze van zavarodva, én is, és úgy érzem, most jobb lesz külön tölteni az estét. Holnap találkozok vele, és mondtam neki, hogy ha bármi furcsát tapasztal, vagy csak beszélgetni akar arról, mi történik vele, hívjon fel – foglalta össze Louis a helyzetet.
– Hiányzik? – kérdezte Teagan. Louis lassan ledőlt a kanapéra, magával húzva a lányt is.
– Minek kérdezed, ha mindent jobban tudsz? – kérdezte Louis csipkelődve, egy ásítás kíséretében. – Most pedig aludni szeretnék. Ha itt maradsz, maradj csöndben, és ne mocorogj.