From the Grey - 10.

Sziasztok! Elérkeztünk a 10. részhez, és itt aztán lesz minden :) Jó olvasást!

10.

A végeláthatatlan utak, alvás a busz motorjának monoton zajára, naponta változó városok, őrjöngő rajongók, villódzó fények, éjszakázás, hajnali fogmosás egy benzinkúton, egészségtelen kaják, napkeltéig tartó videójátékozás, az időérzék totális elvesztése, a belső óra felborulása, Jolly buta poénjai, Folio hiperaktivitása, Noah csupafog mosolya, a hangja ébredés után, a haja illata, amikor a fejét kimerülten a vállamra hajtja… 

A közönség lelkes ordítása volt az, ami visszarántott a jelenbe. A színpadon álltam, Noah a tömeghez beszélt éppen, én pedig egy pillanatra teljesen elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal, miközben néztem őt. Nem válhat ez rutinommá, amikor mindenki szeme előtt vagyok. Gyorsan sarkon fordultam a nyakamban a gitárral, és lehajoltam a vizemért, hogy nyerjek egy kis időt. Most nem néző vagyok, hanem a zenekar tagja, és éppen dolgozom – ezt mantráztam magamban, miközben ittam néhány kortyot. Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hiszen ez, és a tetoválás is álommeló, szóval nem cseszhetem el. A fiúk számítanak rám. Hátrasimítottam az arcomra tapadt hajtincseimet, és felnéztem Foliora, aki rám mosolygott a dobok mögül. Viszonoztam a gesztust, és visszafordultam a közönség felé. A show folytatódott.

Azon a héten már negyedszer játszottuk a Too Close To Touch dalát Keaton emlékére, de még egyik alkalommal sem volt olyan megindító, mint azon az estén. Noah hangja tele volt fájdalommal, miközben duettet énekelt a barátjával, aki már az angyalok közé költözött, és az a néhány száz ember szemtanúja lehetett, ahogy az egész szívet kitette eléjük ott, azon a színpadon, ezzel végtelenül sebezhetővé válva. Aggódva figyeltem, pedig tudtam, hogy nem fog összetörni, annál ő sokkal erősebb. A gitárszóló rész alatt hátranézett rám a válla fölött. Az arcára sötét árnyékok vetültek, a tekintete fátyolossá vált, és szinte könyörgőn nézett rám, miközben az ajkai remegtek. Alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Aztán elszakította a pillantását, és a dobokhoz lépett, hogy igyon egy kortyot. Nem volt szükség magyarázatra, elég volt belenéznem a kifejező szemeibe, hogy kitaláljam, mire gondol. Voltam már azon a helyen, amit a kétségbeesés, düh és félelem alkotott. Amikor attól félsz, hogy elveszítesz egy számodra nagyon fontos embert.

- Noah, lassan már a hasadra süt a nap – léptem be a szobába, miután végeztem a zuhanyozással. Éppen a farmerom rángattam fel, aztán feltérdeltem az ágyra, amin ketten osztozkodtunk már hónapok óta, és kihúztam a sötétítőt. - El kell indulnunk a szalonba, különben Michelle ki fog akadni.

Az ágyon fekvő fiút nem hatották meg a szavaim. A fejére húzta a takarót, teljesen eltűnt alatta, és az oldalára fordult.

- Noah, őzike, mi a baj? - kérdeztem összevont szemöldökkel, mert ez nem vallott rá. Kettőnk közül én voltam az, aki jobban utálta a reggeleket, nem ő.

- Azt hiszem, ma nem megyek be – suttogta a takarókupac. - Megmondod Michelle-nek, hogy beteg vagyok?

Óvatosan lehúztam a fejéről a takarót. Noah fáradtan pislogott rám, a gesztenyebarna haja szétterült a fehér párnán, és sokkal sápadtabb volt a szokásosnál. A halovány szeplői szinte világítottak a bőrén, és az ajka teljesen kiszáradt. 

- Mi a baj? - kérdeztem újra, most már tele aggodalommal. - Nem érzed jól magad?

- Azt hiszem, elkaptam valamit, talán amikor… - de már nem tudta befejezni, mert elkezdett köhögni. Emlékeztem rá, hogy már előző este is köhögött és zihált, amikor feljöttünk a lépcsőn. Amikor kicsit abbamaradt a köhögés, a homlokára simítottam a kezem.

- Nem hiszem, hogy lázas vagy. De a fiókban van lázcsillapító, ha szükséges.

- Csak pihennem kell egy kicsit – mondta halkan, mert úgy tűnt, még beszélni is túl fárasztó neki.

Letérdeltem az ágy mellé, hogy egy szintben legyen a fejünk.

- Meg kell ígérned, hogy telefonálsz, ha rosszabbul érzed magad.

Noah bágyadtan elmosolyodott, az édes, hófehér nyuszifogait elővillantva.

- Indulj dolgozni, mert Michelle ki fog akadni – idézte a szavaimat. - És ne aggódj miattam, megleszek. Nem megyek sehová – tette hozzá, és a szemei máris kezdtek lecsukódni.

Lementünk a színpadról az utolsó három dal előtt, és az első dolgom volt, hogy megöleljem őt. Váratlanul érte, egy pillanatra le is fagyott a karjaimban. A mikrofon kényelmetlenül a mellkasunk közé szorult, a gitárom beleállt a csípőcsontomba, mindketten izzadtak voltunk, de mindez nem számított. Mindkettőnknek szükségünk volt erre. Szavak nélkül értettük egymást, és szavak nélkül biztosítottuk a másikat, hogy ott vagyunk egymásnak, akármi történik. 

Emlékeztem arra, hogy mennyire megijedtem, amikor felhívott. Éppen egy szimpatikus, közvetlen nő vádliját tetováltam, és ész nélkül hagytam ott mindent. A tetoválógépet a kis asztalra hajítottam, letéptem a kezemről a kesztyűket, és elrebegtem egy bocsánatot a vendég felé, aki szerencsére megértő volt, mert hallotta a beszélgetésünket. Noah sírt, zihált, és attól félt, hogy meg fog halni. Arra panaszkodott, hogy folyton éles fájdalom hasít a jobb oldalába a vállától egészen a hasáig. Én pedig hívtam a mentőket, mert tudtam, hogy nagy a baj. Hallottam a hangján. Nem vártam meg a buszt a két megállóra, helyette úgy futottam haza, mintha az életem múlna rajta. 

A mentőkkel együtt érkeztem meg a lakásunkhoz, én engedtem be őket. Remegett a kezem, ahogy kivettem a kulcsot a nadrágom zsebéből, és eszeveszettül ziháltam. Noah még mindig az ágyban feküdt, de sokkal rosszabb állapotban, mint néhány órája, amikor elindultam dolgozni. Úgy kapkodta a levegőt, mintha pánikrohama lenne, de valami azt súgta, ennél komolyabb dologról lehet szó. Az egészségügyi személyzet beözönlött a kis szobába, és munkához láttak. Megkérdezték, mikor kezdődött ez az egész, hogy hol vannak fájdalmai, aztán vérnyomást mértek és végigtapogatták a hasát. A doktornő végtelenül óvatosan nyúlt hozzá, és közben halkan próbálta megnyugtatni. Nem tudom szavakba foglalni, mennyire hálás voltam, hogy olyan óvatos volt vele, mint ahogy én csináltam volna. Azt mondta Noahnak, hogy nem lesz semmi baj, és én is ebbe az elkapott kis mondatfoszlányba kapaszkodtam. Infúziós kanült szúrtak a vénájába, és az egyik ápoló mondott valamit a véroxigénszintjéről, de nem igazán fogtam fel. Felraktak rá egy oxigénmaszkot, és úgy döntöttek, hogy be kell vinniük a kórházba. Teljesen legyökerezett lábakkal álltam a szoba ajtajában, nem értettem, mi a franc történik. A doktornő megsajnálhatott, mert odajött hozzám, amíg a többiek Noaht hordágyra tették.

- A barátod nincs túl jó állapotban, de nincs életveszélyben sem. További vizsgálatok szükségesek, amiket a kórházban tudunk megejteni. Hol vannak a szülei? A papírjai alapján még csak tizenhat éves.

- Én… neki… neki nincsenek szülei – dadogtam.

- Ki a gondviselője? - kérdezte a fiatal nő. Már félig ott volt a nyelvemen, hogy én, de gyorsan megcsóváltam a fejem, hogy a gondolataim a helyükre kerüljenek.

- A nagyszülei.

- Tudod őket értesíteni?

A tekintetem Noah földön heverő telefonjára siklott, aztán bólintottam.

- A nagymamáját fel tudom hívni.

- Az megkönnyítené a dolgunkat – bólintott egy biztató mosoly kíséretében. - Össze tudsz neki szedni néhány dolgot, amíg mi bevisszük a kivizsgálásra? Ruhákat, pizsamát, piperét…

- Persze.

Megint bólintott, aztán Noah felé nézett, akinek a köhögését tompította az oxigénmaszk.

- Tudsz arról, hogy lenne valami étkezési zavara a barátodnak?

- Nem, ő… mindig ilyen vékony volt. Sokat stresszel… folyton idegeskedik valami miatt, de nem… - hablatyoltam össze-vissza.

- Levegő kerülhetett a mellhártyaüregbe, emiatt a tüdeje nem tudja rendesen ellátni a feladatát, valószínűleg ezért van rosszul – mondta nekem, de én csak arra figyeltem, hogy Noaht elkezdik kitolni az ajtó felé.

- Elköszönhetek tőle? - kérdeztem a doktornőt, aki bólintott. Odaléptem a hordágy mellé, és megfogtam Noah kezét, azt, amibe nem szúrtak semmit. A bőre hideg verejtékes volt, a maszk az orra és a szája előtt minden kilégzésnél bepárásodott.

- Nem lesz semmi baj, nemsokára találkozunk.

Noah megszorította a kezem, aztán elengedtük egymást, és kivitték őt a lakásból. Pár pillanat múlva egyedül álltam a szobában, a teljes csöndben, és átöleltem magam a karjaimmal. Nem akartam sírni. Aztán rájöttem, hogy nincs ott senki, aki miatt erősnek kell maradnom. 

Noah végül három napot töltött a kórházban, és a nagymamája – akivel akkor találkoztam először –, segített elintézni, hogy szinte egész nap bent lehessek vele. Talán különböztek a nézeteink, talán nem volt egy mintanagymama, de ő legalább szerette Noaht, annak ellenére, hogy nem tudta, hogyan mutathatná ki az érzelmeit.

A közönség a ráadást követelte, és Noah mocorogni kezdett a karjaimban. Elengedtem őt, és néztem, ahogy mosolyogva hátralép, aztán visszateszi a fülesét. A szemem sarkából láttam, hogy Folio és Jolly figyelnek minket, aztán mintha kukkoláson kaptam volna őket, gyorsan elnéztek másfelé. Jolly a gitárját kezdte hangolgatni, Folio pedig a cipője orrát vizsgálgatta. 

- Nyomjuk le a maradék három dalt – mondta Noah kicsit hangosabban, hogy a többiek is hallják, amikor Matt elkezdte a The Death Of Peace Of Mind introját. Sarkon fordult, és nagy léptekkel indult a színpadra.

***

Elgémberedett lábakkal másztam le a buszról Chicago belvárosában, a szállodánk parkolójában. Vettem egy mély lélegzetet a szmoggal teli levegőből, aztán kinyújtóztattam a karjaimat az ég felé. Késő délután volt, a nap éppen lemenőben volt, és az emberek haza tartottak a munkahelyeikről. Nekünk általában ilyenkor kezdődött a munkánk, de aznap volt egy szabadnapunk. 

- Van valami terved ma estére? - kérdezte Noah, amikor mellém lépett.

- Nem hinném – csóváltam a fejem. - Inkább csak pihennék, meg ilyenek.

- Ki kell használni, hogy kényelmes ágyban alhatunk – mondta egy mosollyal.

- Azt hiszem, pontosan ezt fogom tenni.

- Srácok, még beszélnem kell a recepcióval a foglalás pontosítása miatt – lépett hozzánk Matt egy tablettel a kezében. - De húsz perc, és elfoglalhatjátok a szobákat.

- Én sétálok egyet, meg elintézek egy hívást – emeltem fel a mobilom. - Visszaadjam a pulcsidat? - kérdeztem Noah-tól. Még útközben adta oda nekem, mert ebéd után elálmosodtam, és fáztam egy kicsit, a saját ruháim pedig el voltak csomagolva a nagy bőröndömbe.

- Később ráér – válaszolta, és Matt után szaladt a hotel bejárata felé.

Elővettem egy cigit a zsebemből, rágyújtottam, és elindultam az utcán hömpölygő tömeg felé. Maya már több üzenetet küldött, hogy beszélni szeretne, és valami azt súgta, hogy jobb lesz, ha a többiek nem lesznek fültanúi ennek a hívásnak. Az volt a tervem, hogy beülök egy kávézóba, valami kis csöndes sarokba, de végül vettem egy hotdogot egy utcai árustól, és a közeli park felé indultam, amit a Google Mapsen láttam. Egészen a közepén kialakított kis mesterséges tóig be kellett sétálnom, hogy nyugodtan tudjak telefonálni. Még oda is beszűrődött az autók zaja. Maya hamar felvette a telefont, valószínűleg nem olyan rég ért haza a munkahelyéről.

- Helló, Nick.

- Szia, Maya. Írtad, hogy beszélni akarsz…

- Oh… az még tegnap este volt.

Lehunytam a szemem egy pillanatra. Tudom, hogy már tegnap is akart beszélni, nekem pedig sikerült őt figyelmen kívül hagynom.

- A koncert után túl fáradt voltam – feleltem, ami igazából a valóságot tükrözte.

- Nem baj, annyira nem fontos, csak… gondolkodtam egy kicsit. Rólunk.

Előre dőltem, a könyököm a térdemre támasztva. Lehet, hogy végül ő fog velem szakítani telefonon? Furcsa volt, hogy nem akadt ki, amiért nem hívtam vissza már előző nap. Tartott egy kis hatásszünetet, ami annyira idegtépő volt, hogy a lábam idegesen elkezdett mocorogni a murvás földön. 

- Elmeséled?

- Azon töprengtem, hogy talán egy kisbaba jót tenne a kapcsolatunknak.

Megkértem, hogy ismételje el újra, mert nem hallottam jól. Másodszor is ugyanezt mondta, miközben én elkerekedett szemekkel néztem ki a fejemből. Teljesen másra számítottam. Arra, hogy veszekedni fog velem. Hogy számonkér, amiért napok óta alig beszéltünk. Hogy felveti, a kapcsolatunknak már semmi értelme. De ez a téma annyira meglepett, hogy hirtelen azt se tudtam, hogy reagáljak.

- Ez most nagyon rossz időzítés – feleltem neki érzelemmentes hangon.

- És lesz olyan, hogy jó időzítés? - kérdezett vissza. - Nick, harminc éves vagy. Tényleg olyan furcsa lenne, ha születne egy gyereked?

Nem, nem ez volt a furcsa. Hanem az, hogy sosem jutott eszembe, hogy gyereket szeretnék tőle, de túl jól nevelt voltam, hogy ezt kimondjam.

- Nem arról van szó, hány éves vagyok. A zenekar szárnyal, és most ez köti le minden energiámat – feleltem neki, és a köveket kezdtem rugdosni a talpam alatt.

- Persze, mert Noah-t folyton babusgatni kell.

- Ennek semmi köze hozzá – feleltem, és tényleg nagy erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne emeljem fel a hangom. Elegem volt, hogy mindig Noaht hozta fel, ha valami nem úgy történt, ahogy ő szerette volna.

- Akkor meg? Mire várunk? - kérdezte flegmán, amitől kezdtem elveszíteni a nyugalmam.

Kínomban felnevettem, ami úgy visszhangzott a fák között, mint egy őrült kacagása.

- Tényleg leszarod, hogy én mit akarok?

- És téged érdekel, hogy én mit akarok? - kérdezett vissza.

- Magadhoz akarsz láncolni egy gyerekkel – mondtam ki a gondolataim, mert többé nem bírtam magamban tartani. - Érzed, hogy kezdünk elhidegülni, és úgy gondolod, egy kisbaba mindent megoldhat. Sajnálom, ez nekem nem megy… a kapcsolatunk már hónapok óta nem működik.

Végre kimondtam az egyértelműt, és mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Újra tudtam lélegezni.

- Ezt most értsem úgy, hogy szakítani akarsz? - kérdezte Maya lehalkulva.

Vettem egy mély levegőt, és megdörzsöltem a szemem a szemüvegem alatt.

- Sajnálom… nem így akartam elmondani.

- Tudod mit, Nick? Ne sajnáld! Inkább baszd meg! És kibaszottul remélem, hogy nem vagyok várandós a kölyköddel! - kiáltotta, aztán kinyomta a hívást.

Utána még percekig ültem és bámultam a sötét képernyőt. Amikor már fáztam, mert teljesen lement a nap, kimentem a parkból, és sétálni kezdtem az utcákon, miközben azon gondolkodtam, hogy én csesztem-e el? Az elején olyan szép volt minden, mint egy mesében. Úgy éreztem, szerelmes vagyok, de néhány hónappal később eltűnt az érzés, mintha ott sem lett volna igazán. Mi történt közben? A kezeimet bedugtam a pulcsi zsebébe, mert egyre hűvösebb lett. Teljesen besötétedett, és sokkal kevesebb ember volt körülöttem. Vajon Mayának végig igaza volt, és az egész Noah miatt van? A beteges érzelmeim miatt, amik kezdenek egyre jobban eluralkodni rajtam? Ha Noah nem lenne… nem, ebbe a gondolatba nem tudtam belemenni, mert ennyi is elég volt, hogy a mellkasom fájdalmasan szoruljon össze. Nem tudtam elképzelni az életem Noah nélkül. Biztos voltam benne, hogy ha ő nem lenne, akkor úgy érezném, hogy hiányzik valami… valaki. 

Azon kaptam magam, hogy a járda elfogy a bakancsom alól, mert kiértem a Michigan-tó partjára. Nem tudtam, mióta sétálok, ezért elővettem a telefonom, hogy megnézzem az időt. Már elmúlt nyolc, ami azt jelentette, hogy több, mint egy órája úton voltam a parktól. Fáradtan felsóhajtottam, amikor láttam, hogy egy rakat üzenetem érkezett. Körbenéztem a kivilágított parton. Fiatal párok, egy középiskolások alkotta nagyobb csapat volt a közelben. Leültem a homokos partra, és megnyitottam az üzeneteket.

Jolly arról kérdezett, hogy nincs-e kedvem beülni velük valahova meginni valamit, aztán elküldte a hely nevét, amit végül kiválasztottak Folioval. Matt pedig arról érdeklődött, hogy élek-e még, kell-e hívnia a rendőrséget.

Minden oké, csak eljöttem sétálni – írtam neki vissza, mielőtt tényleg rám küldi a fél FBI-t.

Amikor visszaolvastam, összevontam a szemöldököm. Utáltam hazudni, de végül is… olyan nagy baj nincs, senki nem rabolt el. Csak szakítottam a barátnőmmel tíz hónap után. Előfordul az ilyesmi, volt, akivel két év után döntöttünk így, volt, aki mindenféle előjel nélkül lepattintott, és azt is túléltem. 

„Kibaszottul remélem, hogy nem vagyok várandós a kölyköddel!”- visszhangoztak a fejemben Maya szavai. Nem, ezzel nem kell most foglalkoznom. Próbáltam a hullámok és a szél hangjára koncentrálni, és amikor sikerült, azt képzeltem, hogy a ház teraszán vagyok a tó mellett, és Noah is velem van. 

A következő óra szinte elröppent, de aztán vacogni kezdtem egy helyben ülve. Fél 10 volt, és azon gondolkodtam, hogy gyalog vagy taxival menjek vissza a szállodához. Amikor megnéztem, hogy ha célirányosan megyek, akkor alig több, mint fél órát kell sétálnom, azt választottam. Kellett még az a fél óra, hogy teljesen lenyugodjak. 

***

Amikor a szálloda ajtajához értem, Matt majdnem fellökött, úgy robogott ki.

- Nick, végre! Beszélni akartam veled – kezdte, és nem hagyott szóhoz jutni. - Van egy kis gond a szobákkal. És felmerült egy olyan kérdés, hogy nagy baj lenne, ha együtt kellene aludnod Noah-val? Van bent plusz ágynemű és egy kihúzhatós kanapé is. Ha szeretnél teljesen egyedül pihenni, megoldható, mindjárt szólok a recepciósnak…

- Semmi gond, Matt – tettem a vállára a kezem. -  Hagyd, amúgy is beszélni akartam Noah-val.

Matt láthatóan megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Oké. Nagyszerű. Noah szobája a… 326-os – nézett le a tabletre a kezében. - Ne haragudj, Stevenék nemrég érkeztek, és csak akkor derült ki, hogy kevesebb a szoba.

- Tényleg nem gond – nyugtattam egy fáradt mosollyal, miközben besétáltam mellette a fotocellás ajtón. - Aludj jól!

- Te is! - kiáltotta nekem, és elindult a parkoló busz felé.

Beléptem a liftbe, és megnyomtam a 3. emelet gombját. Amikor felértem, könnyen megtaláltam a 326-os ajtót. Annyi különböző hotelben, motelben, szállodában aludtam már, hogy semmi gondot nem okozott az eligazodás. Bekopogtam a vörös tölgy ajtón, és csak akkor jutott eszembe, hogy nem tudom, hogyan fogom kezdeni, ha Noah kinyitja az ajtót. Vágjak rögtön a közepébe? Talán az lenne a legjobb…

De amikor kinyílt az ajtó, meg sem tudtam szólalni. Egy éjfekete hajú lány állt előttem, vékony, babakék topban és fekete csipkebugyiban, ami egyetlen röpke pillantásra is annyira átlátszó volt, hogy el kellett kapnom a tekintetem. Az egyik kezében pezsgős pohár volt, míg a másikkal az ajtónak támaszkodott a feje mellett. Az első gondolatom az volt, hogy sűrű bocsánatkérések közepette elindulok, és felhívom Mattet, mert biztosan rossz szobaszámot mondott, de aztán a lány megszólalt.

- Helló, Nicholas. – A hangja olyan volt, mint a tömény cukor, csak sokkal émelyítőbb, miközben a nagy, kék szemeivel pislogott rám.

- Ismerjük egymást? - kérdeztem teljesen ledöbbenve.

- Én ismerlek, de te valószínűleg nem.

A következő pillanatban Noah is megjelent mellette, egy szál alsóban, vizes hajjal, és lassan értelmet nyert minden. A lány az oldalához bújt, és átölelte a derekát. 

Mosolyogtam zavaromban, és megcsóváltam a fejem. Az este egyre érdekesebben alakult, és feladtam, hogy követni tudjam az eseményeket.

- Ne haragudjatok…

- Nick, minden rendben? - kérdezte Noah. Hallottam a beszédén, hogy ő is bőven fogyasztott abból a bizonyos pezsgőből.

- Persze, csak… vissza akartam adni a pulcsidat – egy újabb hazugság, de már nem is számoltam. Egy darabig farkasszemet néztem a legjobb barátommal. Biztos voltam benne, hogy tudja, nem mondtam igazat.

- Mi lenne, ha csatlakozna? - fordult a lány Noah felé, és ezzel megszakította a pillanatot.

Először nevetni akartam a dolog abszurditásán. Lassan összeállt a fejemben, hogy a lány egy rajongónk lehet, ezért ismer, és közben eszembe jutott, hogy Noah mennyire kiakadt, amikor ártatlanul flörtöltem egy lánnyal, aki ott volt a koncertünkön, még jóval Maya előtt. 

Égető pillantásokat éreztem magamon, és hitetlenkedve fordultam Noah felé. Mindketten úgy néztek, mint egy portékát, amit meg lehet vásárolni. 

- Sajnos Nick foglalt – mondta végül Noah, és a lányra vigyorgott. - Bár eltaláltad, ő az egyetlen ember a Földön, akivel hajlandó lennék osztozkodni.

Aznap este másodszor tört rám a hányinger, először Maya hívása közben, aztán meg ott, egy szálloda folyosóján állva, és felváltva bámulva Noaht, meg az aznap esti egyéjszakását, akin alig volt ruha, és akit valószínűleg a bárban szedett fel alig egy óra alatt. Nem csodálkoznék, ha már túllettek volna több meneten is. Véget akartam vetni ennek az egésznek. Még sosem éreztem magam ennyire kellemetlenül Noah társaságában. A pulcsit áthúztam a fejemen, és a tulajdonosa kezébe nyomtam.

- További szép estét! - erőltettem ki egy mosolyt, és azonnal sarkon fordultam. Hallottam, hogy Noah halkan a nevemen szólongat, de úgy tettem, mintha észre sem vettem volna.

Lementem a recepcióra, és nem tudtam elég hálás lenni, amikor tíz perc alatt kerítettek nekem egy szobát. Matt nem lett volna boldog, ha tudja, hogy a saját nevemre foglaltam, de már mindegy volt. Noah idehozott egy lányt, aki két dugás között bármikor elfecseghette a közösségi felületeken, hogy hol vagyunk. 

Lementem a cuccaimért a buszhoz, aztán lepakoltam a szobában és eldőltem az ágyon. Miközben a plafont bámultam az éjjeli lámpa fényében, rájöttem, hogy ez így nem lesz jó. Ha el akarom csitítani a gondolataimat, akkor valami sokkal hangosabb helyre kell mennem. Felültem és elővettem a mobilom, aztán megnyitottam az üzeneteket. A hely, ahová a többiek beültek alig tíz percre volt a szállodától. Annyi séta nem árthat. Kicipzároztam a bőröndöm és kikerestem a farmerdzsekim, aztán ellenőriztem, hogy nálam legyen a pénztárcám, a papírjaim és a mobilom, cigi a gyújtóval, kiegészítve a szobakártyával. 

Ne menjetek sehová, tíz perc és ott vagyok – írtam Jollyéknak a közös chatbe, és már ki is léptem az ajtón, miközben igyekeztem összefogni a hajam egy szedett-vetett kontyba a fejem tetején.