Megfigyelve - 22. Szenvedés

Sziasztok! Hoztam nektek gyorsan az új részt, mert tudom, hogy izgultok a folytatás miatt, és ez érthető is az előző rész vége miatt. Jó olvasást kívánok! (és a kommentet se felejtsétek el) :)

22. Suffering
Szenvedés: Az egyén olyan alapvető érzelmi megtapasztalása, amely kellemetlenséggel jár, amihez félelem társul, vagy akár sérüléssel is fenyegethet.

17 évesen

David megdörzsölte az orrnyergét és a doboz aszpirinért nyúlt, amit a bőröndjében tartott. A feje egész éjjel lüktetett, különösen amióta a kiadóval tárgyalt telefonon és próbálta őket meggyőzni, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig a dolgok nem voltak rendben. Cseppet sem.
A koncert abszolút kudarc volt. Georg és Gustav a megszokott módon teljesített, de az ikrek mintha ott sem lettek volna. Még egy kívülálló is észrevette volna, hogy valami gond van. David rettegett attól, hogy következő nap milyen cikkeket fog találni az újságban, de tudta, hogy ő már kevés hozzá, hogy kijavítsa a problémát. Az ikrek alig néztek egymásra egész idő alatt, és akadtak olyan pillanatok, amikor meg volt róla győződve, hogy Bill mindjárt sírva fakad a színpad közepén. Az egész egy rémálomnak tűnt a média szempontjából, és mint általában, David magára volt hagyva, hogy rendbe hozza a dolgokat.

The unforgiving - 22. Engedd, hogy törődhessek veled

Sziasztok! Nézzétek csak, mit hoztam nektek :) Ha vártátok már, és elolvastátok, hagyjatok itt nekem egy kommentet, kérlek. Lehetséges, hogy holnap este is hozok valamit, mondjuk új részt a fordításból ;)

H.

Stan azt mondta az utolsó délutánon, amit vele töltöttem a poros könyvek között, hogy kiszabadulni olyan lesz, mint újjászületni. Hideg, ijesztő, hangos és kellemetlen. Nem is sejthette, mennyire igaza van. Amikor a börtön előtt, a kerítésen kívül álltam, és az őr bezárta mögöttem a rozsdás kaput, úgy éreztem, hogy valami szörnyű helyre kerültem. A nap még sosem sütött ennyire élesen a szemembe, az utca forgataga még sosem zavarta ennyire a füleimet, mint amikor ott toporogtam a járdán, a vállamon egy rongyzsákkal, ami az összes tulajdonomat rejtette magában. Amikor hátranéztem, már csak a börtönőr hátát és távolodó alakját láttam. Az agyam egy ici-pici része azt akarta, hogy rohanjak a kapuhoz, és könyörögjek azért, hogy beengedjen. Ez furcsán hangzik, ugye? Pedig abban a pillanatban, amikor kiléptem a börtönből, úgy éreztem, hogy a védelemből kikerültem az ijesztő valóságba. Egyedül Louis alakja volt az, ami valamiféle biztonságot jelentett, mert amikor megláttam a kocsija oldalához támaszkodva, a lábaim maguktól vittek felé. Hálás voltam neki, amikor elkezdett felém sétálni, majd nem törődve azzal, hogy az arra sétáló emberek mit gondolnak, hamarosan futásra váltott. Szükségem volt az ölelő karjaira, az illatára és a teste melegére ahhoz, nehogy visszaforduljak a szürke épület felé, mint egy halálra rémült vad.

Megfigyelve - 21. Megalázás

Sziasztok :) Régen volt már rész a fordításból, de most kicsit rákapcsolunk, ugyanis az új sztorimat (ami majd a TU-val fog együtt futni a blogon) majd csak ezután szeretném elkezdeni. Megint egy érdekes, és fontos részt hoztam nektek... mit szóltok a dolgok alakulásához?

21. Humiliation
Megalázás: Extrém módú lealacsonyítás.

17 évesen

Alan leült az íróasztalához, miközben egy nagy sóhaj kíséretében az ujjaival végigszántott a haján. Nem olyan régen még gesztenyeszínűek voltak a fürtjei, azonban az idő nyomott hagyott rajta, és napról napra egyre több ezüstös hajszál jelent meg a középkorú férfin. Elég húzós napja volt, és még csak a felén volt túl, de most két ügyfél között szerencsére lehetősége nyílt egy órás szünetet tartani.
– Halló?
– Szia – felelte Alan egy kis mosollyal, ahogy kezében a csésze kávéval hátradőlt a székben, a telefont a füléhez tartva.
– Reméltem, hogy hívni fogsz.
– Hiányoztál.
– Hétfőn már otthon leszek.
– Az még mindig nagyon messze van. Milyen Párizs?
– Gyönyörű. Bárcsak lenne időm városnézésre, de minden a munkáról szól.
– Egy nap visszamegyünk oda. Csak mi.
– Szavadon foglak. Hogy megy a munka?
– Kemény, mint általában. Ma reggel kaptam egy újabb öngyilkossági kísérletet.
– Azért, mert mindenki tudja, hogy olyan jól le tudsz ásni a lelkük mélyére, mint senki más. Te vagy a legjobb abban, amit csinálsz, Alan. Ezt ne felejtsd el.

My Indigo 8.

Sziasztok! Huh, de régen volt már bejegyzés. A bocsánatotokat kérem miatta, és terveim szerint innentől sűrűbben jönnek majd a részek. Viszont a My indigotól most búcsúzunk. Utolsó rész, és mivel sok minden történik benne, nem csak egy egyszerű lezárás, ezért elhagytam az epilógus megnevezést. Első saját sztorim az ikrekkel... imádtam írni :) De nemsokára készülök nektek valami újdonsággal, úgyhogy ne búcsúzzatok el örökre tőlük ;) Ha itt vagytok még (a nagy kihagyás után is) kérlek, hagyjatok valami nyomot komment formájában (holnap válaszolok az eddigiekre). És hétvégén talán újra találkozunk :)

8. To rain down the heavy storm that's in our chest

A lány kilépett az iskolából, és gyorsan a fejére húzta a kapucniját. Odakint csöpörgött az eső, de most mégis felszabadultan sétált a járdán, és örült, hogy nem jöttek érte kocsival. Pár perce ért véget a délutáni művészeti szakkör, és a benti izzasztó meleghez képest most a hűvös, őszi szél játszott a hajgumiból kiszabadult szőke fürtjeivel. A telefonja újra rezgett a zsebében, ezért kicsit lassított a tempón, majd kivette, és elolvasta a rövid üzenetet.
„Tudom, hogy éppen a dackorszakodat éled, de esik az eső. Biztos ne menjünk érted?”. Csak megforgatta a szemeit, és leírt egy néhány szavas választ:
„Felesleges. Mindjárt otthon vagyok.” A küldés után éppen lezárta a mobilját, amikor egy újabb üzenetet kapott, ezúttal valaki mástól.
„Szia. Lily szerint imádod a szuperhősös filmeket, és holnap este lesz egy a moziban. Van kedved eljönni velem megnézni?” A lány megtorpant egy tölgyfa alatt, és fülig érő szájjal, kipirulva válaszolt az üzenetre.

Megfigyelve - 20. Szublimáció

Sziasztok! Hoztam nektek valamit ma is :) Jó olvasást, és remélem, egy kicsit több komment érkezik majd, mint a TU legutóbbi részéhez :S

20. Sublimation
Szublimáció: A pszichés energia átirányítása a negatív kiáramlásoktól pozitív irányba.

16 évesen (hat hónappal a vihar után)

Az ikrek a kanapé két végén ültek. Még csak egymásra sem akartak nézni, nem hogy hozzáérni a másikhoz.
– Hülyeség – motyogta a fiatalabb fiú.
– Miért lenne hülyeség? – kérdezte Alan, miközben a tollát a kezében tartotta, készen a jegyzetelésre.
– Ez nem fog javítani a helyzeten. Utál engem.
– Nem utállak. Csak azt kívánom, bár ne lennél az ikertestvérem – felelte az idősebb, és a homlokába húzta a kapucniját, hogy ne kelljen látnia a megbántottságot a testvére arcán.
Alan néhány pillanatig szünetet tartott, miközben felmérte a fiúkat, és azon töprengett, vajon mennyi esély van arra, hogy rendbe hozza a már amúgy is haldokló kapcsolatot. Alan néha úgy érezte, hogy teljesen elveszti a reményt, mert nagyon nem úgy tűnt, hogy közel tud hozzájuk férkőzni.

The unforgiving - 21. Dolgok, amiket el akarsz felejteni

Sziasztok! Hoztam nektek egy izgi részt mára. Kérlek, cserébe lepjetek meg néhány kommenttel :)

L.

Arra ébredtem, hogy Harry haja a nyakamat csiklandozza. Nem tudom, hogy sikerült az éjjel észrevétlenül kiütnöm magam, de ahogy a fejem leért a párnára, és Harry forró teste az enyémhez nyomódott, már csak néhány lapos pillantás kellett ahhoz, hogy elaludjak. Nem voltak zavaró, őrült rémálmaim, és ahogy a kezem zsibbadtan kihúztam a fejem alól, már biztos voltam benne, még csak meg sem moccantam egész idő alatt. Nagyon szükségem volt már az alvásra, de egy kicsit bántam, hogy nem tudtam több érdemleges időt eltölteni Harryvel. Persze, most, hogy a reluxákon át bevilágító kora reggeli fények megvilágították az arcát, már tökéletesen láthattam a jeleit, hogy ő sem aludt rendesen napok óta. A szemei alatt sötét karikák éles ellentétben álltak az amúgy hófehér bőrével, és az arca még annál is nyúzottabbnak tűnt, mint mikor kijöttem a börtönből. A lelki szemeim előtt máris megjelent a kép, ahogy majd egy puccos szálloda medencéjének partján fogunk napozni, nevetni, és titkos pillantásokat váltani a napszemüvegünk kerete felett, ha végre sikerül őt kihoznom. Bármit megtettem volna, hogy testileg és lelkileg is teljesen rendbe hozzam. Úgy igazán belegondolva rá kellett jönnöm, hogy mennyire különleges ő nekem. És ha még mélyebbre ástam, már tudom, hogy ez a tény egy kicsit ijesztő számomra.

My Indigo 7.

Sziasztok! Úgy terveztem, hogy ez lesz az utolsó rész, de aztán rájöttem, hogy írnom kell még egy rövidebb epilógust, hogy teljes legyen az egész :) Szeretem ezt a részt... remélem, nektek is tetszik majd. 

7. Even when the heart won't let me show, you don't have to say to let me know

Tom arra eszmélt fel, hogy úgy mosolyog, mint egy idióta. Éppen az árvaház felé tartott, a nap hétágra sütött annak ellenére, hogy ősz volt, és valamiért madarat lehetett volna fogatni vele. Na jó, ha egy kicsit gondolkozott, rájött, hogy ennek köze lehet a reggelhez. És ha már a reggelhez, akkor Billhez is, akivel minden nap együtt kelt már több, mint két hete. Azonban az öccse azon a reggelen valamilyen csoda folytán hamarabb ébredt, és mire Tom is kinyitotta a szemét, nem látott mást, csak  a fiú összegömbölyödött testének körvonalait a takaró alatt, aki éppen elhelyezkedett a lábai között. Egy pillanattal később Tom kénytelen volt újra becsukni a szemeit, pedig éberebb volt, mint valaha. Ahogy visszagondolt, rájött, hogy az esküvő óta amikor csak tehették – például ha Bill nem dolgozott, és Tomnak sem kellett fárasztó tanácskozásokon részt vennie –, alig másztak ki az ágyból, de ez így volt tökéletes. Mosolyogva emlékezett rá, hogy Simone a második napon félrehívta, amikor lesurrant a konyhába csokiért – Billt édességevés után mindig rá lehetett venni egy újabb menetre –, és közölte vele, hogy ha megengedi, ő is igényt tartana a kisebbik fia társaságára, amikor éppen nem annyira elfoglaltak egymással – ha létezik egyáltalán ilyen. Tom fülig pirult és egy „anyaaaa” után a hűtő felé fordul, hogy kivegye a trüffeles csokit, ami után Bill csókjai édesebbek, az érintései követelőzőbbek és a hangjai még telhetetlenebbek lettek.

Megfigyelve - 19. Alapvető hozzárendelési hiba

Sziasztok! Hoztam nektek egy újabb részt, míg írom a My indigo és a TU folytatását. :) Szeretitek még? A legutolsóhoz elég kevés komment érkezett.

19. Fundamental Attribution Error

Alapvető hozzárendelési hiba: A hajlam arra, hogy túlbecsüljük a másik személy cselekvéseinek belső motivációit.

16 évesen

Saki volt az, aki megtalálta a remegő, átfagyott, elázott ikreket, akik még akkor is a kínjukban elmerülve ültek a fa alatt. Nem tudta, pontosan mi történt, de azt igen, hogy sokkal komolyabb dologról van szó, mint eddig bármikor. A testőrök feladata volt, hogy meglássanak olyan dolgokat, amelyeket mások nem vesznek észre; hogy figyeljenek az apró jelekre, amik arra utalnak, hogy baj van.

Tudta, hogy a fiúk akkor indultak el a lejtőn, mikor Jost arra kényszerítette őket, hogy ne látogassák többet a terapeutájukat, és a komoly gondok akkor kezdődtek, amikor Tom magával vitte a szobájába azt a különösen ragaszkodó és agresszív lányt. Ezen kívül csak találgathatott. Amit már most biztosan tudott, hogy a dolgok nem folytatódhatnak így tovább.

Megfigyelve - 18. Tanult tehetetlenség

Sziasztok! Köszönöm a TU legutóbbi részéhez érkezett kommenteket :) Ha ezt is olvassátok, hagyjatok itt nekem néhány mondatot, kérlek. :)

18. Learned helplessness

Tanult tehetetlenség: Olyan állapot, ahol a folyamatosan negatív következményekkel járó időszak miatt az egyén úgy érzi, nincs befolyása a történtekre.

16 évesen

Az ikrek összerezzentek, amikor a bulvárlapok egy hangos csattanással landoltak a turnébusz asztalán. Szemben ültek egymással, de teljesen ignorálták a másikat, azonban David kitörésére egyformán reagáltak. Lehajtották a fejüket és megpróbálták figyelmen kívül hagyni a kiabálást. Georg és Gustav is ott ült velük, és mogorván néztek a férfira, miközben az tovább folytatta.

– Nem tudom, mi folyik itt, de rendbe kell hoznotok! – ismételte David. Mindent állandóan megismételt, amikor dühös volt, és abban a pillanatban szinte felrobbant.

The unforgiving - 20. Aki miatt érdemes élnem

Sziasztok! Ésss itt a folytatás, amit már vártatok szerintem ;) De hogy biztos lehessek benne, kérlek, hagyjatok egy kommentet a rész alatt. Köszönöm, és nagyon szép hétvégét (terveim szerint vasárnap még jövök egy fordítással ;))

H.

Talán a fájdalomcsillapítóknak, talán a kényelmes matracnak köszönhettem, hogy olyan jól aludtam, ahogy már napok óta nem sikerült. A karom és a fejem lüktetett, de még ez sem akadályozott meg abban, hogy pár perc alatt álomtalan alvásba merüljek. Viszont amikor az éjszaka közepén kinyitottam a szemeimet, egy pillanatra nem tudtam hová tenni, amit látok. Meg voltam róla győződve, hogy az agyam szórakozik velem, mert talán jobban beütöttem a fejem, mint ahogy a doki állította. Elgondolkodva beharaptam az ajkam, és néhány pillanatig csak néztem Louis gondterhelt arcát.