Don't Let It Break Your Heart - 2. Még ha pokolian fáj, és darabokra tép is

Sziasztok! Kicsit késve, de legalább hamarabb lesz vasárnap ;) Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket, örülök, hogy azért a hangulata ellenére tetszett nektek :)

Louis remegve felsóhajtott, amikor halkan belépett az előszobába. Ijesztően közel került ahhoz, hogy engedjen a kísértésnek, és Harryvel tartson. Nem érdekelte, hogy csupán néhány órája találkoztak, hogy szinte semmit sem tudott róla, azt leszámítva, hogy könnyen zavarba hozta az őszinte válaszaival és viselkedésével. Harry jó srácnak tűnt, olyannak, aki majd kitűnő értékeléssel lediplomázik az egyetemen, lesz egy szép barátnője, vagy egy sikeres pasija, és esténként vörösbort szürcsölgetnek majd a gyertyafényes vacsora mellé. Louis túlságosan… zűrös volt ahhoz, hogy akár megforduljon a fejében, közel kerülhetne egy ilyen szerencsecsillag alatt született fiúhoz. Egy újabb sóhaj hagyta el az ajkait, mielőtt egy kéz megragadta a pólóját, és rántott rajta egyet.
– Kivel voltál? – sziszegte az arcába egy túlságosan is ismerős hang. Louis majdnem hátratántorodott a kellemetlen, alkoholtól bűzlő lehelet miatt.
– Eressz el – mondta fáradtan, de a hangja nem volt annyira határozott, amennyire szerette volna. A szorítás enyhült annyira, hogy elindulhasson az apró konyha felé. – Honnan szereztél pénzt piára? – fordult hátra a válla felett.
– Kié volt az a kocsi? Valami gazdag ficsúré? Fizetett neked, hogy leszopd? – záporoztak a kedvesebbnél kedvesebb kérdések, de ő igyekezett figyelmen kívül hagyni az ehhez hasonló részeg fecsegést. Aznap este már túllépett egy határt, és nem akarta, hogy a düh újra átvegye felette a hatalmat. Engedett magának egy pohár vizet, leült a félhomályban az asztalhoz, és a szempillái alól nézte, ahogy a férfi betámolyog utána az ajtón.
– Mi van anyával? Már alszik? – kérdezte inkább.
– Hogyne aludna! Ki tudja, mennyi altatót tömött magába – felelte a férfi gúnyosan nevetve. Louis szíve összeszorult, és hirtelen a torkába ugrott. Remélte, hogy mindez csak valami szörnyű vicc, de tudta, hogy ugyanannyira lehet akár a valóság is. Az anyja mindig megtalálta a módját, hogy szerezzen magának gyógyszereket, ahogy az apja is leleményesnek bizonyult, ha alkoholról volt szó.
– Miért hagyod neki, hogy tönkretegye magát? – kérdezte csalódottan. Már előre rettegett attól, hogy lefekvés előtt rá kell néznie a nőre, de muszáj volt tudnia, hogy minden rendben… hogy lélegzik még.
– Anyád felnőtt nő, joga van hozzá, hogy azt csináljon, amit akar – felelte az apja vállrándítva, de Louis átlátott rajta. Tudta, hogy ő is aggódik, és az alkohol hiába tompította az érzékeit, a hangja remegése elárulta. Szerette a nőt. Ha Louis-t a szexuális orientációja miatt nem is, de a feleségét szívből szerette. – Azt mondta, éjjel Emmával álmodott. Arra kérte, fonja be a haját – tette hozzá a férfi. – Pff, az a kis csitri ki nem állhatta, ha anyátok meg akarta csinálni a haját. Nem is értem, miért álmodott ilyet.
– Az iskolai bál előtt leégette Emma haját a hajsütővel – horkant fel Louis, és egy húzásra megitta a vizet. – Emma igenis szerette, ha anya foglalkozott vele, ne mondd azt, hogy nem. De megvolt rá az oka, hogy többé nem engedte a haja közelébe.
A férfi csak felkuncogott, mintha valami jó poént hallana, Louis pedig felállt az asztaltól, hogy a szobájába induljon.
– Kölyök, várj már! – kapta el a felkarját az apja. – Hoztál haza pénzt? Szinte üres a hűtő.
– Hogy hoztam volna? Még nincs hónap vége – felelte Louis, és közben kiszabadította a karját.
– Miért nem kérsz attól a gazdag barátodtól, akivel ma hazajöttél? – szólt utána a férfi, és Louis kezei ökölbe szorultak. Legszívesebben beleütött volna a falba, de próbálta kontrollálni magát, miközben azt mantrázta a fejében, hogy az apjából csak a pia beszél.
– Megyek, megnézem anyát – mondta végül, és otthagyta a másikat a folyosón.
Már nem kell sokáig bírnia. Talán még három-négy hónapnyi félretett pénz, és megengedheti magának, hogy kibéreljen egy pici, de saját lakást. Már régen el kellett volna költöznie, de spórolni a pszichiátriai kezelések mellett, miközben kaját is kellett vennie, és a lakbért is ő fizette, nehezebb volt, mint elsőre gondolta. Még nincs egy éve, hogy visszaköltözött az anyjáékhoz. Keith-szel a szakítást követően azonnal megszakított minden kapcsolatot, és újra bevackolta magát abba a szobába, ahol a gyerekkorát töltötte. Tudta, hogy nem lesz olyan, mint régen. Pontosan tudta, hogy a húga váratlan halála mindhármójukon mély nyomokat hagyott, és a szülei is elindultak azon a lejtőn, amiről ő pont akkor próbált letérni. Az apja már az Emmával történtek előtt is szerette az alkoholt, az anyja pedig mindig altatót szedett, hogy nyugodtan tudjon aludni. A lányuk halála után egyszerűen csak elfelejtették, hol a határ, és egy idő után már változtatni sem akartak rajta. Így történt az, hogy Louis dolgozott az egész család helyett, míg az apja otthon töltögette az italát, az anyja meg egész napokat végigaludt.
Halkan lépett be a nagy hálószobába, és a kihúzott kanapéhoz sétált. Letérdelt a földre, és állát az összekulcsolt ujjaira támasztva nézte a reluxák között beszűrődő éjszakai fényben, ahogy a nő mellkasa lassan emelkedett és süllyedt.
– Lassan itt kell hagynom titeket, anya – suttogta, miközben a nő arcához emelte a kezét, és lágyan végigsimított a puha bőrön. – Nagyon szeretném a gondodat viselni, de te nem akarod. Folyton ellöksz magadtól, ha segíteni próbálok – motyogta a sötétbe, és arra az elvonóra gondolt, ahová fél éve elvitte az anyját, aki alig egy hét után ellógott onnan. Az alatt a pár nap alatt azt hitte, talán javulnak a dolgok. Bízott abban, hogy ha a nő összeszedi magát, együttesen az apjának is segíthetnek, és újra egy család lehetnek. Talán nem olyan, mint régen, Emmával, de próbálkozhattak volna, hogy a maximumot hozzák ki az egészből. Ezzel ellentétben a dolgok csak még rosszabbra fordultak, és Louis kezdte feladni. Hogy megőrizze a józan eszét, eldöntötte, hogy muszáj költöznie. Keith-szel való szakítás óta ez volt az első olyan döntés, amit a saját érdekében hozott meg. Sandra szerint ez jó jel. Talán lassan felhagy az önmarcangolással, ha szeretni magát sosem fogja tudni igazán.
Louis felállt, és betakargatta a nőt, aki világra hozta. Igaz, mostanában alig ismert rá, annyira kifordult önmagából, de az édesanyja volt, és még mindig szerette. Halkan osont át a szobájába, nehogy az apja újra faggatni kezdje mindenről, amiben a pénz szagát érzi. Levette a farmerját és a pólóját, majd magához vett egy tiszta alsót, hogy zuhanyozni induljon, de az utolsó pillanatban megtorpant. Visszament az ágyhoz, és felemelte a matracot, hogy megszámolhassa a pénzét. Amikor nem találta az ágykeretre rögzített borítékot, azt hitte, csak leesett a földre, ezért lehasalt a szőnyegre, és a karjával kezdett kutakodni. Ahogy teltek a másodpercek, és már az ágyneműjét rázogatta, hátha megtalálja a félretett pénzét, lélegzetről lélegzetre egyre hevesebben vert a szíve, és biztos volt benne, hogy ha nem vesz egy lassú, mély levegőt, hiperventillálni fog. Próbálta magát megnyugtatni, de nem sikerült eléggé, mert a következő pillanatban már az ajtót tépte fel, és a nappaliba rohant, hogy felelősségre vonja az apját.
– Hol van a pénzem? – kérdezte, miközben a falra szerelt villanykapcsolóra csapott, és nagy fényesség öntötte el a szobát. Az apja a karját a szemére szorította, és nyöszörögve akart a másik oldalára fordulni, de Louis lehajolt, és a karjánál fogva rángatta ülő pozícióba. – Mi a szart csináltál? Piát vettél belőle?! – fakadt ki, és már vöröset látva üvöltött a férfival.
– Fogalmam sincs, mi a szarról beszélsz, te őrült! – felelte a férfi dühösen. – Engedj el, te kis nyomorék, vagy nagyon megkeserülöd! – húzódott el a fiától, és próbált visszafeküdni, de Louis nem engedte. Helyette alaposan megrázta a két vállánál fogva.
– Mondd el, hol a pénzem! – ordított rá és egészen addig lihegve néztek egymás szemébe, míg meghallottak egy élettelen hangot a folyosóról.
– Hagyd apádat, én vettem el.
Louis azonnal elengedte a férfit, és hitetlenkedve fordult az anyja felé.
– Mondtam, hogy én nem tudok róla – dörmögte az apja az ágyról, de Louis nem foglalkozott vele. Most már minden figyelmét az anyjának szentelte.
– Mit csináltál vele? – kérdezte, előre félve a választól.
– Kellett erre-arra – vonta meg a vállát a nő, mintha egy kiskamasz zsebpénzéről beszélnének, semmi többről.
– Ezt nem mondhatod komolyan – nevetett fel Louis hisztérikusan. A saját hajába tépve lépett az asszony felé, aki alig állt a lábán, és az ajtófélfának kellett támaszkodnia, hogy valami megtartsa. – Hol van a pénzem, anya? Kérlek, áruld el – fogta már szinte könyörgőre a hangját.
– Elköltöttem, nincs miről beszélnünk – felelte félvállról, és Louis érezte, hogy az arcán végigfolyik egy könnycsepp, amelyeket újabb és újabb követ. Az összeszorított öklével belecsapott a nő feje mellett a falba, de ő még csak össze sem rezzent. Csak nézte a nagy, álmos, üres tekintetével, ahogy a fia darabokra hullik, és nem mozdult.
– Miért?! Miért tetted ezt? – kérdezte Louis, miközben már hisztérikusan sírt és ordított egyszerre, de képtelen lett volna bántani az előtte álló nőt, akinek régen gyönyörűek, élettel teliek voltak a kék szemei. – Gyógyszert vettél belőle?
– Azt is – suttogta az anyja, és egy lépéssel közelebb ment a dühöngő fiúhoz. – Megvettem Emmának azt a szép ruhát, amit mindig vágyakozva nézett a plázában. De ne aggódj, Louis. Majd összespórolom neked, és visszakapod. – A kezét nyugtatóan a fia vállára simította, de Louis azonnal lerázta magáról.
– Emma már évekkel ezelőtt meghalt, anya! – kiabálta minden türelmét elveszítve. Talán a szülei sikeresen belemerültek egy olyan világba, ahol a húga még él, de most azt akarta, hogy tudják, a fájdalom valós. Megunta már, hogy egyedül szenvedjen. A nő tekintete lassan összezavarodottá, majd mérgessé vált. Megcsóválta a fejét, és szinte undorodva nézett Louis-ra.
– Miért mondod ezt? Elment az eszed?!
– Bár így lenne! El sem tudod képzelni, mit megadnék azért, hogy velünk lehessen – fakadt ki Louis összetörten, de amikor a nő elkezdett zokogni, már megbánta az egészet. Készakarva okozott neki fájdalmat, hiába akart rajta szépíteni. Szembesítette az alkohol és drogmámorban fürdő anyját a valósággal, ráadásul cseppet sem óvatos módon.
– Ne haragudj – motyogta, miközben kitárta a karjait, és próbálta magához húzni az asszonyt, de csak elutasítást kapott válaszul.
– Tűnj a szemem elől. Nem akarlak látni! – dörrent rá a nő, és ellentmondást nem tűrően tolta el magától.
Louis néhány pillanatig csak állt a szoba közepén, nézte, ahogy az apja magához húzta a síró anyját, és együtt feküdtek le a kanapéra, összebújva, mintha ő ott sem lenne. Gyenge, botladozó lábakkal indult a fürdőszoba felé, mert tudta, hogy a szobában már nemkívánatos személy, és szüksége volt arra, hogy egy kicsit elzárkózzon a külvilágtól. Meg sem próbálta megtartani magát a mosdókagylón, azonnal lezuttyant a földre, és hátát a hideg csempének támasztotta. Már nem sírt, csak bámult maga elé, mintha ő is lenyelt volna néhány bogyót az anyja szerei közül. Először csak a karjain, aztán az egész testén végigfutott a hideg, és mindenhol libabőrös lett, de nem mozdult. Csak átölelte a meztelen mellkasát a kezével, és a tenyerével próbálta felmelegíteni magát. Felesleges volt az igyekezete, belülről a lelke fagyasztotta át minden tagját. Bármit megadott volna egy ölelésért, egy kedves szóért, egy mosolyért, ha az megállíthatta volna a folyamatot, amit már túl jól ismert.
Mindig ugyanúgy kezdődött. A szívverése hangja felerősödött a fülében, és a környezet apró neszei mind a homályba vesztek. Mintha rab lenne a saját teste fogságában. Aztán jött az érzéketlenség, az apátia, és a percek kis homokszemekként potyogtak ki az ujjai közül, miközben ki tudja, mennyi ideig ücsörgött mozdulatlanul a fürdő hideg kövén. Jó érzés volt, ahogy teljesen kiürült az agya, és hirtelen minden fájdalma, félelme semmivé lett. Már nem fázott, és nem érdekelte, hogy az anyja elvette a nehezen összespórolt pénzét. A tudata mélyére száműzte elvesztett húga tragédiáját és az apja érzéketlen szavait, amelyek mellőztek mindenféle szeretet. Egy másik világban volt, de ott is csak lebegett, mintha egy álom küszöbén egyensúlyozna. Aztán egyszercsak a semmiből megjelent a pánik. Louis érezni akart valamit, akármit, mert olyan volt, mintha csak egy üres kagylóhéj lenne, és ez a tudat egy undorító féregként furakodott be az agyába. Egy kisebb pánikrohamot élt át, miközben az elzsibbadt lábaira állva előkotorta a fürdőszekrény hátsó zugába rejtett régi borotvapengét. Mindig szépen visszacsomagolta egy papírzsebkendőbe, és szinte kincsként őrizgette, mert az új, keskeny pengéjű borotvák használhatatlanok voltak. Csak vékony, felületi sebeket ejtettek, és még azokért a kis semmiségekért is meg kellett szenvedni. De Louis kicsikéje már a remegő ujjai között volt, és a kád szélére ülve hezitálás nélkül mártotta bele a combja puha bőrébe. A csípő fájdalom felért egy extázissal. Végre érzett valamit, és a következő vágással lassan a légzése is sokkal nyugodtabbá vált. Régen mindig a csuklóját sebezte meg, de mostanra megtanulta, hogy a friss sebek látható helyen túl sok kérdést vonzanak. Nem akart Avának magyarázkodni, mert biztosan tudta, hogy a nő két perc után észrevenné, akárhogy is próbálná rejtegetni. Ő volt az egyetlen, aki igazán foglalkozott vele, és megérezte, ha valami nem úgy működött Louis-val, ahogy kellene. Sandra is kezdte egyre jobban kiismerni őt, és amilyen makacs az a nő, még a végén a trükkjeivel rávenné Louis-t az egyik foglalkozáson, hogy bevallja, mit tett. A terapeuta arra kérte, hogy ha kicsúszik a talpa alól a talaj, keressen valami kapaszkodót. Ha az olyan egyszerű lenne! Jelen pillanatban senki és semmi nincs, akitől segítséget kérhetne. Éjjel háromkor mindenki alszik, csak ő az egyetlen, aki egy kivilágított fürdőszobában gubbaszt, és figyeli, ahogy a vér vékony csíkokban végigfolyik a lábán, és teljesen összemaszatolja a fehér csempét. Sandra meg fogja ölni, ha ez kiderül… nem, még csak a hangját sem emeli majd fel, de Louis biztos volt benne, hogy már a szavaitól bűntudata lesz. A legutolsó foglalkozáson azt mondta, jól haladnak, és a remény ott csillogott a kedves, barna szemeiben. Louis-nak máris hányingere lett magától, ha arra gondolt, ki kell ábrándítania a dokit. De mégis mit tehetne? Harry angyali arca olyan hirtelen jelent meg a lelki szemei előtt, hogy egy pillanatra a keze megdermedt, benne a pengével. A fiú a csuklójára szorította a kezét, és szinte a lelkéig látott az átható tekintetével. A borotvapenge észrevétlenül hatolt még mélyebbre, miközben felidézte az érzést, ahogy Harry erősen szorította. Az ajkai íze isteni volt. Az eltitkolhatatlan merevedése Louis hasánál izgató, az illata őrjítő. Louis váratlanul felnyögött, és ez a hang egyszerre volt kéjes és fájdalmas. Érezte, ahogy az erekciója másodpercek alatt teljesen kitölti az alsóját, és ahogy lenézett, végre észrevette, mit művelt. Az utolsó vágás túl mély volt ahhoz, hogy néhány perc alatt elálljon a vérzés.
– A kurva életbe – sziszegte, miközben körbenézett a rendetlenségen. Óvatosan felállt, nehogy elcsússzon a csempén, és azonnal munkához látott. Tudta már, mit akar, de ahhoz előbb fel kell takarítania, és egy gyors zuhany sem ártana. A vért nem volt egyszerű teljesen eltüntetni a fugák közül, és miután végzett a zuhanyozással, ott is le kellett mosnia a zuhanytálcát, mert a mély seb még akkor is vérzett, és rózsaszínre festett mindent. A sebkötözés volt a legegyszerűbb, már elég nagy gyakorlata volt benne, és most plusz adagot is tekert magára, nehogy átázzon a géz. Húsz perc múlva már a hálószobájában állt, és a kezében szorongatta Harry telefonszámát. Aztán vett egy mély levegőt, bepötyögte a számot a mobiljába, és azonnal a hívásra nyomott. Meglepődött, amikor a fiú már a második csörgésre felvette.
– Halló? – szólt bele, és a hangja egyáltalán nem tűnt fáradtnak.
– Louis vagyok – felelte, és egy kis zavart kuncogás szökött ki az ajkai közül, miközben idegesen mászkált fel-alá a szobában. – Miért nem alszol?
– Louis – ismételte Harry egyértelműen boldogan. – Ezt én is kérdezhetném tőled. Lassan hajnalodik.
– Nem tudtam aludni.

– Ahogy én sem – vágta rá a zöld szemű fiú a vonal túloldaláról. Louis elmosolyodott, és a körmét rágcsálva rótta az újabb köröket. Fogalma sem volt, mit kellene mondania. – Miért hívtál? – kérdezett rá Harry, és Louis-nak vissza kellett fognia magát, nehogy kétségbeesetten felsóhajtson. Szükségem van rád. Könyörgöm, vigyél el innen egy kicsit. Csak… dugj meg, vagy kínozz órákig, amíg a fizikai fájdalom elnyomja azt, ami a lelkem emészti – ilyen, és ehhez hasonló válaszok jutottak az eszébe, de képtelen volt kimondani őket. Helyette csak hallgatta Harry halk szuszogását, és azért imádkozott, nehogy lerakja. – Szeretnéd, ha elmennék érted? Szeretnéd, ha találkoznánk? – kérdezte a mély hang végül, és Louis megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
– Igen, azt hiszem… Nagyon szeretném, igen – hadarta izgatottan, és háttérzajokból kikövetkeztette, hogy a fiú is készülődni kezdett. – Mennyi idő? – kérdezte, mert egyre türelmetlenebb lett.
– Negyed óra. Sietek – válaszolta Harry, és Louis hallotta, hogy már a kulcsaival zörög. – Leraklak, de mindjárt ott vagyok – ígérte a fiú.
Louis a dzsekije híján egy vastag, kötött pulóvert húzott magára, és mielőtt kilépett a házból, az előszobában belenézett a tükörbe. A haja nem volt tökéletesen beállítva, a pulcsi már évekkel ezelőtt kinyúlt, ezért túl nagy volt rá, és a vékony tornacipője is megkopott már. A szeme egy kicsit még mindig puffadt volt a sírástól, de ezt könnyű a fáradtságra fogni. Normál esetben biztosan nem így indult volna egy találkára, aminek az a célja, hogy elcsábítsa a kiszemeltet, de most valahogy ebben érezte jól magát. Ha egyáltalán lehet a jelenlegi állapotát jónak nevezni. Éppen nem volt pánikrohama, a haját sem tépte, nem ordított, mintha elment volna az esze, és már nem akart új sebeket sem arra az estére. Az egy dolog, hogy úgy érezte magát, mintha nem lenne teljesen magánál, a combja fájt, és a hirtelen mozdulatokra lüktetett a feje, de ez hatalmas előrelépés volt ahhoz képest, amit egy vagy két órája átélt.
Amikor kilépett a lépcsőházból, tudta, hogy még legalább öt perce van, ezért rágyújtott, és a csillagok felé emelte a tekintetét. Már elsőre el kellett volna fogadnia Harry ajánlatát. Egy kellemes éjszakája lehetett volna ahelyett, ahogy végül alakult. Most mégis furcsa nyugalom szállta meg, és még a sebei sajgásától is el tudott vonatkoztatni, miközben az eget figyelte. A város felett mindig nehéz megtalálni a csillagokat a közvilágítás miatt, most mégis egészen jól ki tudta őket venni. Addig forgott, míg megtalálta az Oriont, és megszámolta a hozzá tartozó fénygömböket. Az édesanyja gyermekkorában sokat mesélt erről, mert mindig csillagász akart lenni. Régen, még Emma előtt kifeküdtek nyári estéken a nagyi vidéki udvarára, és mitológiai történeteket mesélt a csillagképekről. Akkor még annyira más volt minden… akkor a nő, aki a világra hozta, még szerette őt.
– Egy pillanatra azt hittem, elraboltak az ufók – hallotta maga mögött a hangot, amitől máris jólesően végigborsózott a háta. Harry a vállaira fektette a nagy tenyerét, és ezen kívül nem csinált semmit. Louis egy kicsit meglepődött ezen. De mégis mit hitt? Hogy majd ott folytatják, ahol a buszmegállóban abbahagyták? Nem így történt, de nem is bánta. Még percekig állt lecsukott szemekkel, az ég felé fordulva, miközben Harry testének melege átszivárgott a pulcsiján át, és lassan a bőre alá férkőzött. – Nem vagy szívbajos, teljesen egyedül a kihalt utcán, éjjel – jegyezte meg a fiú. – Próbáltam kitalálni, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmed anélkül, hogy halálra rémülnél, mert nem vetted észre a motor járását. Aztán amikor hozzád szóltam, még csak össze sem rezzentél.
– Tudom, hogy nem ez a legjobb környék, de itt nőttem fel – válaszolta Louis halkan, szinte alig hangosabban a suttogásnál, miközben ledobta a csikket. Néha egy-egy kocsi elhajtott a főúton, de ezen kívül minden olyan nyugodt és csöndes volt. Se kiabálás, se ajtócsapódás, semmi. Ez a furcsa nyugalom igencsak ritka arrafelé, és Louis nem akarta ezt megzavarni.
– Hová menjünk? – kérdezte Harry szintén ugyanolyan halkan.
– Rád bízom a döntést – fordult meg Louis a tengelye körül, hogy ránézhessen a fiúra. Furcsa volt, hogy hirtelen mennyire közel vannak egymáshoz. Szembe találta magát azzal a Harryvel, aki egész este mágnesként vonzotta, akivel felhevülten csókolózott, és most is szívesen megtette volna. A tekintete azokra a puha ajkakra tapadt, amit annyira elképesztő érzés volt a sajátjain tudni.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de én éhezem – jelentette ki Harry kétértelműen, és az arcán ott bujkált a huncut mosoly. Aztán a fehér fogait az alsó ajkába mélyesztette, és Louis-t csak egy pillanat választotta el, hogy a sajátjaival gyötörje a fiú száját. – Van egy hamburgerező, ami non-stop nyitva van. Mit szólsz? – kérdezte, és Louis-nak kellett egy kis idő, hogy felfogja, miről van szó.
– Persze, ez jó ötlet – mondta végül, mikor végre sikerült levenni a tekintetét Harry szájáról.
– Közben gondolkozz, mert a következő programot neked kell kitalálnod – jelentette ki Harry, miközben elindult a kocsija felé.
Louis-nak nem kellett sokat törnie a fejét, mert már akkor tudta, mit akar, amikor beültek a fűtött autóba. Már csak az a kérdés, lesz-e bátorsága hozzá.