Szelídíts meg! - 1. Minden helyzetben négy lábra érkezni

Sziasztok! Először is, boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! :) Itt az én ajándékom Nektek. Még sosem írtam hibrides sztorit, úgyhogy nagyon izgulok. Érdekes világ ez, sok buktatóval, de a legfontosabb... vajon szeretni fogjátok? Ha van rá igény, már holnap érkezik is a folytatás :)

Azt játszani, hogy ember vagy? Ez egy hibrid számára felér a pokollal, de Louis-nak nincs más lehetősége, ha normális életet akar. Aztán találkozik egy fiúval, és hirtelen minden megváltozik. Harry olyan munkát és barátságot ajánl neki, amiben végre önmaga lehet. Louis dorombolni kezd, ha egymás közelében vannak, Harrynek pedig nem ártana egy kézikönyv, hogy jobban megértse a hibridben lakozó ragadozó macskát. 

Louis utálta a hideg, téli napokat. Ilyenkor legszívesebben elnyújtózott volna a meleg, puha takarója alatt, a halom párnái között, és csak azért mászott volna ki, hogy csináljon magának egy forró teát. Ezen az estén azonban dolgozni kellett mennie. Egy fájdalmas nyögéssel kinyújtózott, és felkelt a kanapéról, hogy a fürdőben kicsit felfrissítse magát. Akármennyire nem volt aznap kedve hozzá, hálásnak kellett lennie ezért a munkáért. Keményen megdolgozott érte, hogy megkapja, és ha már összejött, muszáj volt megtartania. Azóta sikerült egy apró, de annál otthonosabb lakást is bérelnie, nem éhezett, volt fűtése, és néha még azt is megengedhette magának, hogy új ruhákat szerezzen be. Nem volt ez mindig így, ezért megtanulta értékelni azt, amije van. Összeszorult szívvel gondolt a hozzá hasonlókra, miközben lezuhanyozott, és a törölközőt maga köré tekerve mosott fogat.
A hibridek a társadalom kirekesztettjei voltak már évtizedek óta. Az első években különféle genetikai vizsgálatok kísérletalanyaivá váltak, aztán egyszerűen a népesség perifériájára kerültek. Mindenki tudta, hogy léteznek, de igyekeztek róluk nem tudomást venni, így mostanra már annyira elidegenedett a két faj, hogy az emberek hangját átitatta a rettegés, ha szóba kerültek a félig emberi, félig állati lények. A kormány a hibrideknek olyan táborokat tartott fenn, ahol éppen csak gondoskodtak az alapvető igényeikről, így nem meglepő, hogy sokan ellógtak, és odakint, az emberek között próbáltak szerencsét még úgy is, hogy az ellentét óriási volt. Louis sosem ismerte a családját, árvaként nőtt fel, ezért nem volt miért maradnia. Az elmúlt évek alatt már négy különböző munkája volt, de kétségkívül a mostani az, amit a legjobban szeret. Séfként kapott állást egy jó hírű étteremben, ami ráadásul még nagyszerűen is fizetett, úgyhogy minden tökéletesnek tűnt… kivéve persze egyetlen dolgot: el kellett titkolnia, hogy nem ember.
Voltak napok, amikor könnyedén ment, és voltak napok, amikor minden perc kínszenvedés volt. Előre érezte, hogy most az utóbbi vár rá, miközben összeszorított fogakkal a farkincáját egy fáslival szorosan a combja köré erősítette. Már most fájdalmai voltak, és kérdéses volt, hogy fog így kihúzni hat órát az étteremben. De eddig mindig megoldotta valahogy, legalábbis ezzel nyugtatta magát. Amikor felöltözött, már csak a haját kellett megcsinálnia. Ez is mindennapos rutinná vált, hiszen így legalább egyszerűen el tudta tüntetni a kis fülecskéit. Zselével beállította a tincseit, és máris észrevétlenek lettek, ráadásul az étteremben kötelező hajháló és a szakácssapka is segített elrejteni őket. Fél hat volt, amikor elindult az esti műszakra. Az utat általában gyalog tette meg, mert ilyenkor sokkal jobban szeretett odakint sétálgatni, mint napközben, amikor a téli napsugár erősen az érzékeny szemeibe tűzött. A kabátja kapucnija a fején, a hátizsák az egyik vállán, és már indult is. Amikor az étterem utcájába fordult, hirtelen hatalmas lett körülötte a tömeg. Mindenhol emberek nyüzsögtek a boltok környékén, és átszellemülten, zombi módjára próbáltak bevásárolni karácsonyra. Louis nem értette őket. Ő nem volt az az ünneplős fajta, és bosszantotta a tömeg az utcán. Ki nem állhatta, ha az emberek nekiütköztek, utálta a hangzavart, és amúgy is, télen állandóan fázott, így próbált minél hamarabb beérni a munkahelyére. Fellélegzett, amikor rájött, hogy azon az estén Manával van beosztva a konyhába. A félig japán, félig angol lány igaz, hogy nagyon hangos volt, ami bántotta Louis érzékeny fülét, de őt legalább barátjának nevezhette, és abból nem volt sok neki. Ha úgy adódott, tudtak egymással műszakot cserélni, és igaz, hogy Louis nem szeretett sokat fecsegni, de Mana mellett ki sem kellett nyitnia a száját. A lány örült, hogy egy türelmes hallgatóságra talált, Louis pedig annak, hogy nem kellett folyton személyes kérdésekre válaszolnia. Ez utóbbi nagyon megerőltető tud lenni, ha kénytelen vagy eltitkolni a valódi énedet. Amikor beért, azonnal az öltözők felé vette az irányt, és bezárkózott a WC-be, hogy átöltözzön. Utolsó simításként a szakácssapkát tette a fejére, és kilépett a fülkéből. A tükörhöz sétált, és egyszer körbefordult, hogy megbizonyosodjon róla, tökéletesen úgy fest, mint egy ember szakács. Ezután megmosta a kezét, és elindult a konyha felé. Éppen ahogy kinyitotta az ajtót, Mana akkor viharzott be, és majdnem összeütköztek. Louis ösztönszerűen ugrott hátra, mert már attól felállt az összes szőr a farkincáján, hogy valaki hozzáérjen.
– Nyugi, Louis, csak én vagyok az – nevette el magát a lány, és azért csak megbökte a mutatóujjával a fiú vállát. Louis nagy nehezen magára erőltetett egy mosolyt. – Megint késésben vagyok, a fene essen Andrew-ba.
– Remélem, azért nincs semmi baj veletek – mondta Louis, és próbált nagyon érdeklődőnek tűnni.
– Dehogy – vigyorgott Mana továbbra is, és közben kibújt a kabátjából, aztán letekerte a sálat a nyakából. – Viszont mesélnem kell valamit. Volt a pénteki buliban egy eszméletlen csaj. Az exem, Dan húga. Szerintem édesek lennétek együtt.
Louis megforgatta a szemeit, amíg Mana azzal volt elfoglalva, hogy felakassza a kabátját. A lány már hónapok óta azon fáradozott, hogy összehozza őt valakivel. Nem akadt könnyű dolga, mert Louis-t még a bulikba se tudta elcsábítani, nem hogy rávenni, ismerkedjen lányokkal. A fiú egyszer-kétszer kiment velük inni, csak a látszat kedvéért, és azért, mert ezek kötelező csapatépítő programoknak voltak beállítva, de sosem ivott alkoholt. Nem bírta az italokat, és rettegett, hogy már egy pohár után sebezhetővé válna, talán kifecsegne valamit, amit nem kellene.
– Tényleg? – kérdezte, és igazán próbált lelkesnek tűnni. Eddig jól ment, mert Mana nem vette észre, hogy a szokásos melankolikus hangulatánál is érdektelenebbül hallgatja őt. Louis nem akarta megbántani a lányt, egyszerűen csak bal lábbal kelt fel aznap, és alig várta, hogy végezzen a műszakkal, hogy aztán hazamehessen a meleg, puha ágyába.
– Szőke, pont az eseted – csapta össze a kezét a lány, mert azt hitte, ezzel valami hihetetlenül ellenállhatatlan ajánlatot tesz Louis-nak, ugyanis Mana meg volt róla győződve, hogy a fiú az ahhoz hasonló lányokat szereti, akit még a nyáron vitt fel magához. Pedig erről szó sincs, egyszerűen csak abban a pillanatban az a lány volt elég részeg ahhoz, hogy mindenféle kockázat nélkül a segítségére legyen. A hibridek három havonta kénytelenek voltak behódolni az ösztöneiknek, amik olyankor arra kényszerítették őket, hogy szaporodjanak. Louis szíve szerint imába foglalta volna annak a nevét, aki feltalálta az óvszert.
– Nagyszerű, majd mesélj róla – felelte végül, és magára hagyta a lányt, hogy át tudjon öltözni.
Az este pontosan úgy indult, mint eddig mindegyik. Louis szűkszavúan kiosztotta a feladatokat a két segítőjüknek, aztán nekiállt összeállítani a szószt a vacsorához. Aznap nyolcra egy húsz fős társaságot vártak, akik előre megrendelték, mit szeretnének fogyasztani, így az étterem nagyobb fele le volt zárva a zártkörű esemény miatt. Lasagnet és különböző olasz tésztákat főztek, a desszertek pedig már a hűtőben várták, hogy felszolgálják őket. Míg Louis friss oregánót aprított, Mana a besamel szószt kevergette.
– Mit gondolsz? Tegyek még bele valamilyen fűszert? – kérdezte a lány, amikor már az utolsó simításokat végezte.
– Egy kis szerecsendió még mehet bele – felelte a fiú anélkül, hogy egyáltalán felnézett volna a fadeszkáról, amin éppen ügyködött. Mana elképedve csóválta a fejét, de nem vitatkozott. Tudta, hogy Louis főztjei után mindenki megnyalja mind a tíz ujját, mert a fiú elképesztő érzékkel értett ahhoz, hogy mennyi fűszert használjon.
Az igazság az volt, hogy Louis-nak elég volt beleszagolni a levegőbe, és máris fel tudta sorolni az összes összetevőt, amit az ételbe főztek. Ezzel nagy előnnyel indult a szakácsiskolában, de mint mindennek, ennek is megvoltak a hátrányai. A számtalan összekeveredett illat, legyen az kellemes vagy kellemetlen, a munka végére szinte minden alkalommal megfájdította a fejét.
Már elmúlt nyolc, és a pincérek elkezdték felszolgálni az ételeket, amikor végre akadt egy kis szusszanásnyi idejük. Louis kilépett a hátsó ajtón, és mélyen belélegezte az esti, csípős hideget. Azonnal érezte a kipufogógáz, a kukában rothadó káposzta és a hó illatát, de ez szinte felüdülés volt ahhoz képest, amilyen állapot a konyhában uralkodott. A lába elfáradt, de tudta, ha leülne, csak még jobban megfájdulna a leszorított farkincája, ezért csak fel-alá sétálgatott a hátsó udvarban, és nézte, ahogy a lehelete füstös páraként távozik az ajkain keresztül. Hideg volt. Túl hideg, hogy egy hibrid ne kezdjen vacogni, és vágyakozni az ágya és egy forró bögre tea után, de a fagyos levegő legalább kicsit felfrissítette, és így újult erővel vághatott bele az este folytatásába.
Tízkor már szinte érezte a puha párnáit és az otthona melegét, mert tudta, hogy nemsokára hazamehet. Tizenegykor viszont beharapott ajkakkal, egyre erősödő fájdalommal kezdett rendet rakni a konyhában, hogy a nappali műszak ne úgy érjen be másnap, mintha bomba robbant volna az étteremben. A zártkörű rendezvény résztvevői még mindig nem mentek haza, és a pincérek már a hátuk közepére kívánták őket, de azért szó nélkül szolgálták fel nekik az alkoholt. Hamarosan hangos nevetgélés és beszélgetés zaja szűrődött be a konyhába, és Louis csak még frusztráltabb lett. Szerencsére addigra Mana is kifogyott a szóból, és fáradtan roskadt le a sarokba, miközben Louis segített bepakolni a koszos edényeket a mosogatóba.
– Szívj egy kis friss levegőt – ajánlotta neki Louis. – Vidd a kabátodat is. Azóta már biztos havazik.
– Na persze – horkant fel a lány, de azonnal sokkosan fordult vissza a fiú felé az ablakból. – Honnan tudtad? Negyed órája még nyoma se volt hónak.
– Talán onnan, hogy néztem az időjárás jelentést? – kérdezte Louis lazán, de belül remegett. Ha nem figyelt eléggé, akkor elszólta magát, mint például ebben az esetben is. Azt mégsem mondhatta, hogy már órákkal ezelőtt érezte a szél illatában. Mana néhány másodpercig még összezavarodva nézte őt, de aztán megcsóválta a fejét, és a fiú tanácsára magára kapta a kabátját, mielőtt kiment.
Louis fellélegzett, hogy sikerült elsimítania a dolgot, és úgy döntött, itt az ideje, hogy ő is megengedjen magának némi szünetet. Az öltözőkhöz ment, és elfoglalta az egyik WC fülkét, aztán letolta a fehér, bő nadrágját. Lecsavarta a fáslit a lábáról, és fájdalmasan felnyögött, amikor a farkincája végre kiszabadult, mert minden mozdulat kellemetlen volt. Lassan kinyújtóztatta az elgémberedett tagját, és csak akkor vette észre, hogy a fájdalomtól már teljesen leizzadt a homloka.
– Louis? Louis, itt vagy? – kiáltotta Mana.
A fiú annyira meglepődött, hogy levegőt venni is elfelejtett. Tudta, hogy muszáj lesz megszólalnia, de akkor Mana rányitotta az ajtót, és feleslegessé vált minden szó. Egy szál alsógatyában állt a lánynak háttal, és igaz, hogy a farkincáját a félelem miatt ösztönszerűen a lábai közé szorította, attól még ott volt, és a lány biztosan észrevette. Hogyne vette volna, hiszen nem vak! Mana elkerekedett szemekkel bámult rá, aztán hirtelen visszacsapta az ajtót, és a hangokból ítélve kirohant a mosdóból.
– Mana! Mana, várj, kérlek! – kiáltotta Louis, amikor végre meg tudott szólalni. Frusztráltan felnyögött, amikor rájött, hogy így nem futhat utána, ezért gyorsan visszatekerte a fáslit, és csak azután rohant a konyha felé. Megtalálta a lányt, miközben éppen valamit a hűtőbe pakolt be, de nyilvánvalóan felesleges volt minden igyekezete, mert kettejükön kívül még hárman voltak a helyiségben. A legkevésbé az hiányzott, hogy jelenetet rendezzenek, és mindenki megtudja az igazságot, ezért Louis is munkához látott, miközben végig figyelte a lányt a szeme sarkából.
Sosem telt még ilyen lassan az idő, mint az a maradék fél óra. Mana felé se nézett, és amikor már azt hitte, egy szót sem fognak többé váltani, a lány dühösen a fülébe suttogta:
– És én még a barátnőimnek akartalak bemutatni! – mondta undorodva, és Louis onnantól kezdve biztosan tudta, hogy hogy állnak. Mana gyűlöli őt, barátság ide vagy oda. Feleslegesnek érezte győzködni, hogy attól ő még Louis, akivel jókat beszélgettek az elmúlt hónapokban, és már nem is volt kedve hozzá. Minden ember egy kibaszott álszent szemétláda. Olyan dolgokat gyűlölnek, amit nem is ismernek, csak azért, mert a tudatlanság miatt félnek a hibridektől. Louis egyszerre volt végtelenül dühös és szomorú, ezért amikor végeztek, nem is akart már beszélni a lánnyal. Éppen átöltözött, amikor az egyik pincér szólt neki, hogy a főnök beszélni akar vele, és hülyeség lett volna azzal hitegetni magát, hogy ennek semmi köze a lebukásához. Mana amint lehetett, biztosan rohant a feletteséhez.
– Oké, azonnal ott vagyok – bólintott Louis, és felvette a cipőjét, hogy az irodába indulhasson. Russel egy középkorú, kissé elhízott férfi volt, aki nem a lágyszívűségéről volt híres, és messze állt attól, hogy közvetlen legyen az alkalmazottaival. Louis semmi jóra nem számított tőle, és amikor egymásra néztek a férfival, látta rajta, hogy tudja.
– Foglaljon helyet, Louis – intett a férfi az asztal másik oldalán található szék felé, ezért a fiú közelebb lépett, és leült. Próbált úgy helyezkedni, hogy kevésbé nyomja a farkincáját, és az is átfutott a fején, hogy nincs értelme tovább rejtegetni. – Negyed órája meglátogatott Hirano kisasszony, és meglehetősen érdekes dolgot mesélt – mondta a férfi, miközben a könyökét az asztalra támasztotta, és összefonta az ujjait az arca előtt. – Azt állítja, hogy egy hibrid van az étterem dolgozói között.
Louis rezzenéstelen arccal állta a szemkontaktust, és úgy döntött, nem könnyíti meg a férfi dolgát.
– Na és? – kérdezte érdektelenül.
– Mana szerint Önről van szó – jelentette ki Russel. – Meg sem próbálja tagadni?
– Nincs rá bizonyítéka, ahogy Magának sem – szögezte le Louis, és egy kis gúnyos mosoly játszott az arcán. Utálta, ha sarokba szorították, és eldöntötte, hogy most sem hátrál meg.
Russel ugyanolyan hűvösen mosolygott rá vissza, és felvette a telefont, miközben továbbra is átható tekintettel figyelte a fiút.
– Daniel, megtenné, hogy bejönnek? Köszönöm.
Amikor Louis meglátta az étterem biztonsági őreit, a szívverése hirtelen felgyorsult, és izzadni kezdett. A fülecskéi teljesen a fejére lapultak, és nehezére esett levegőt venni.
– Lennél olyan kedves, Louis, és letolnád a nadrágodat? – kérdezte Russel bűbájos hangon, és Louis-nak hirtelen hányingere támadt.
– Tessék? – pattant fel a székről, és felváltva kapkodta a tekintetét a három férfi között. – Ezért feljelenthetem szexuális molesztálásért! – fakadt ki.
– Egy hibridnek nincsenek jogai, fiacskám. Ezt még senki sem mondta neked?
A következő pillanatban minden túlságosan felgyorsult ahhoz, hogy egyáltalán követni tudja az eseményeket. Louis arccal a falhoz szorítva találta magát, és közben rúgott, harapott, karmolt, de még így sem volt elég erős a két hatalmas férfihoz képest. A hangja egyre kétségbeesettebben, egyre magasabban szólt, és már jobban hasonlított a nyüszítéshez, amikor minden ellenállás ellenére lehúzták a nadrágját. Hirtelen megdermedt, és egy kósza könnycsepp végigfolyt a felhevült arcán, de nem tudta eldönteni, hogy a fájdalom vagy a megaláztatás miatt.
– Elég lesz! Most pedig vigyétek innen, nem akarom látni többet ezt a korcsot! – szólt Russel ellentmondást nem tűrő hangja, és Louis már ellenkezés nélkül hagyta, hogy elvonszolják a hátsó ajtóhoz, aztán kilökjék a sikátorba. Éppen annyi ereje maradt még, hogy a hátraszorított kezeit a zuhanás közben maga elé emelje, különben az állával esett volna a betonra, de még így is sikerült elharapnia a száját. Látta, hogy a vékony rétegben lehullott havat vörösre színezte a vére, és ez csak még jobban szította a dühét, miközben feltápászkodott.
– Hé, minden rendben? – kérdezte egy borzongatóan mély hang. Louis először csak a csizmáit látta. Utána viszont azzal a hévvel ugrott fel, hogy majd kikaparja az ember szemét. Már nem foglalkozott azzal, hogy minél emberinek tűnjön, helyette fújt, az ujjait begörbítette, és hagyta, hogy az adrenalin újult erővel áramoljon szét az ereiben. – Nyugi, nem akarlak bántani – mondta a fiú lassan, és a kezeit védekezőn maga elé emelte. – Harry vagyok. Téged hogy hívnak?
Louis hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem értette, hogy mit akar tőle ez a fenyegetően magas, de egyébként barátságosnak tűnő fiú azok után, hogy pontosan tudja, mi ő.
– Miért akarod tudni? – kérdezte még mindig eltorzult vonásokkal, bizalmatlanul. – Ha nem tűnt volna fel, hibrid vagyok – tisztázta le, mert ki tudja? Még az is lehet, hogy a fiú fogyatékos, és nem fogta fel, kinek mutatkozott be.
– Ó, azt nagyon is jól látom – mosolyodott el Harry, és egy óvatos lépéssel közelebb került a hibridhez, hogy felé nyújthassa a kezét. Louis úgy érezte magát, mint egy állat, akit az édesgetés után ketrecbe akarnak zárni, hogy aztán jól megkínozhassák, mégsem hátrált. Inkább mélyen beleszagolt a levegőbe, és amikor megérezte az idegen illatát, hirtelen ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a fiú nyakához dugja az orrát. Csupán egy lépés, és Harry hosszú, hullámos haja az arcát csiklandozta. Hallotta, hogy a fiú hirtelen nem mert levegőt venni, a karja lehullott maga mellé, és teljesen mozdulatlanul hagyta, hogy Louis megszaglássza. Érezte rajta az olasz fűszerek illatát, valami kókuszfélét, a parfümjét, de ezek mind hidegen hagyták. Neki az az illat volt fontos, amit ezek alatt rejtegetett. Louis észrevette, hogy Harry kezei remegnek, és lassan megmozdulnak, ezért jobbnak látta figyelmeztetni:
– Ha hozzám érsz, átharapom a nyakad – mondta neki halkan, és egy utolsó, mély szippantással hátrált tőle két lépést.

– Ugye, ezt te sem gondoltad komolyan? – kérdezte Harry, és egy kis ideges, erőltetett nevetgélés közben a nyakához emelte az ujjait, talán hogy megvédje az ütőerét.
– Nem sokat tudsz a hibridekről, ugye? – kérdezte Louis gúnyosan, a mellkasa előtt összefont karokkal. – Azt sem tanították meg, hogy nem kellene szóba állnod velünk?
– Én nem hiszek abban, amit az iskolában próbálnak a gyerekek fejébe tömni arról, hogy miért kell kerülniük a hibrideket – jelentette ki Harry, és a nagy, zöld szemei elszántak csillogtak. – Teljesen jól elélhetnénk egymás mellett, ha gyűlöletszítás helyett a békésebb utat választanánk.
Louis nem tudta megállni, hogy felhorkanjon.
– Ki a fene vagy te? Valami hibrid aktivista?
– Ha ez azt jelenti, hogy próbállak titeket megérteni, és utálom az erőszakot, akkor igen, az vagyok – felelte Harry. – Miért szaglásztál meg az előbb? – kérdezte kíváncsian.
Most Louis-n volt a sor, hogy elvigyorodjon.
– Mert jó illatod van, és az ösztöneim azt diktálták, hogy tegyem meg. Ennyire egyszerű. Ha éppen olyan kedvemben vagyok, nem csak megszaglászlak, hanem meg is haraplak – tárta szét a karjait. – Ha elkap a hév, talán leteperlek a földre, és megerőszakollak – tette hozzá, csak azért, hogy újra láthassa Harry csodálkozástól elnyílt ajkait és hatalmasra tágult szemeit.
– Ugye, csak viccelsz? – kérdezte Harry, és egy nagyot nyelt.
– Nem teljesen – mondta Louis, és imádta nézni a fiú kétségbeesését. – Felizgatna, ha próbálnál menekülni, ugye tudod?
Louis sebes ajkán még mindig ott virított a gúnyos mosoly, de amikor egy lágy szellő felé sodorta Harry illatát, hirtelen minden megváltozott. A tekintete a fiú ágyékára kalandozott, még úgy is, hogy a hosszú szövetkabát miatt semmit sem láthatott. Talán percek is elteltek, miközben jégszoborrá dermedve bámulták egymást, mire Harry megköszörülte a torkát, és a zsebébe nyúlt.
– Menj innen! – mondta neki Louis hidegen.
– Szeretném ezt odaadni…
– Azt mondtam, tűnj a közelemből! – förmedt rá a hibrid, és újra felvette a támadó pozíciót.
– Tudom, hogy szükséged van egy munkára, és én…
– Egyszerűen csak idióta vagy, vagy meg akarsz halni? – kérdezte Louis, és tett egy fenyegető lépést a fiú felé. Harry azonnal hátratántorodott, és kiesett a kezéből a kis lap.
– Hívj fel, ha szeretnéd, hogy segítsek – hadarta gyorsan, mielőtt idegesen a hajába túrt, aztán elindult a kivilágított utca felé. Louis lihegve nézte, ahogy a fiú végre elsétált, és miután a sziluettje is eltűnt, lepillantott az elejtett névjegykártyára. A hibrid szemeinek hála még a sötétben is látta, mi van ráírva. Harry Styles, és egy telefonszám, semmi más. Louis fáradtan a ház falának dőlt, és úgy próbálta rendezni a légzését. Próbálta a fejéből kiűzni Harry illatát, de ez most valamiért nagyon nehéz feladatnak bizonyult. Még akkor is érezte, amikor bezárta maga mögött a lakása ajtaját, dühös mozdulatokkal kiszabadította a farkincáját, és lerogyott a földre, hogy átgondolja az estét. Őszintén, fogalma sem volt, mit tudna kezdeni az életével, ami már ott félresiklott, amikor hibridként született meg. A lakást még talán két, három hónapig tudná fizetni a félretett pénzéből, aztán… aztán biztosan az utcán végezné. Bár lennének ismerősei, akik tudnának segíteni! Hibridek, akiknek sikerült valami értelmeset, valami irigylésre méltót kihozni az életükből, de egy ilyet se ismert. Két választása volt. Újra eljátssza, hogy ember, és szerez magának egy normális állást, vagy felhívja Harryt, és belemegy az ajánlatba. Egy olyan ajánlatba, amiről nem is igazán beszéltek, Louis mégis előre tudta, miről lehet szó. A hibrideket az emberek egyetlen munkára tartották érdemesnek. Utálta a gondolatot, de tudta, hogy képes lenne rá, ha ezen múlna, hogy legyen mit ennie, és tető a feje felett. És a fenébe is, talán ezen múlik! Ahogy a kis névjegykártyát nézegette, hirtelen megértette, miért volt Harry olyan lelkes, amikor a fajtájáról beszélt. Visszatekintve már le merte volna fogadni, hogy ő is függő. Teljesen nyilvánvaló volt, főleg azután, hogy Harry felizgult a kis eszmecseréjük közben. Ha Louis ezek után csak azzal kereshet pénzt, hogy lefekszik emberekkel, akkor meg fogja tenni. Úgy döntött, hagy még magának némi időt, hogy átgondolhassa, de ezután már sokkal nyugodtabban ment be a fürdőbe, hogy teleengedje a kádat forró vízzel. Miközben hajat mosott, azt ismételgette magában, hogy meg tudja csinálni, és mikor végzett, már a füléig ért a szája. Csupán elég volt arra gondolnia, hogy végre, nagyon hosszú idő után önmaga lehet.