Szelídíts meg! - 2. Vonzó ismeretlen

Sziasztok :) Itt az ajándék 2. része.

Harry az íróasztala felé görnyedt, és hangosan felszisszent, amikor a papírpoharas kávéja megégette a nyelvét. Pár másodpercig úgy nézett a forró italra, mintha kedve lenne meggyilkolni, de végül úgy döntött, nem dobja ki a kukába. Ahhoz túl finom volt a tartalma.
A reggele nem indult valami fényesen, fél órát ült a dugóban, ezért sikerült negyed órát késnie a reggeli megbeszélésről. Csapzottan, idegesen esett be a terembe, ahol már mindenki rá várt, és utána még beszélnie kellett a hibridről is, aki aznap kezdi a munkát náluk. A munkatársai jól észrevehetően két csoportra bomlottak: az egyik kíváncsian, izgatott várakozással tekintett a nap elé, a másik pedig már a kezdetektől ellenezte az egészet, és ennek hangot is adtak. Persze, ennek az lett a következménye, hogy a két csoport összekapott, és a kiabálás csak még jobban erősítette Harry fejfájását. Végül felállt, és kisétált a teremből, de előtte a beosztottjai lelkére kötötte, hogy aki szóban vagy fizikálisan bántani meri a hibridet, az elbúcsúzhat a munkájától. És nem viccelt, teljesen komolyan gondolta. Nem érdekelte, mit szólnak hozzá az emberek, amíg azt megtartják maguknak, és csöndben elfogadják, hogy a hibridnek is ugyanolyan jogai lesznek, mint bármely dolgozónak. Éppen felfogta a haját egy kontyba, majd megitta a kávéja maradékát, amikor meghallotta a kopogást.
– Gyere be! – szólt ki, és közben az órára sandított. Pontosan délelőtt tíz volt, tehát csak Louis lehet az. A kezei hirtelen remegni kezdtek, de próbált nyugalmat erőltetni magára.
– Szia – üdvözölte a fiú, aki óvatosan belépett a kis helyiségbe. Bizalmatlanul nézett körbe, mintha arra számítana, bármelyik sarokból kiugorhat valaki, hogy megtámadja. Harry nem tudta hibáztatni érte.
– Szia… khm… örülök, hogy itt vagy – mutatott az íróasztala előtti székre, és Louis óvatosan lehuppant rá. Amíg megtette a pár lépést az ajtótól a székig, Harry minden rezdülését követte, és be kellett látnia, hogy Louis nem ember, akármennyire is annak tűnik most a homlokába húzott sapkával, és úgy, hogy nem láthatja a farkincáját. Fájdalmas volt nézni, hogy ez a fiú mennyire próbál beilleszkedni az emberek világába, minden kellemetlenség és elutasítás ellenére. Mert sosem lesznek egyformák. Mégis, Harryt valamiért nagyon vonzotta ez az újfajta világ, és bízott benne, hogy mások is meg fogják látni benne a szépséget… Louis tekintete, az elképesztő kék szemei most az övébe fúródtak, a szemöldöke kérdőn felfelé ívelt, és Harrynek muszáj volt megrázni a fejét, hogy visszatérjen a jelenbe, a kis irodájába.
– Mi ez az egész? Egy iskolában működtetsz bordélyházat? – kérdezte Louis azon a furcsa, karcos, de magas hangján. Harry először nem értette, csak a hangjára figyelt, mert amikor az étterem mögött találkoztak, már volt benne két pohár bor, és kissé tompábbak voltak az érzékei. De most teljesen józan volt, bár kicsit álmos és kimerült a reggeli rohanás miatt. Mindent tudni akart a hibridekről. Mindent tudni akart Louis-ról.
– Tessék? – kérdezett vissza összezavarodva, amikor hirtelen megértette a szavak jelentését. Muszáj összeszednie magát, és jó lenne, ha a kávé is hatna végre. – Milyen bordélyházról beszélsz?
– Mellesleg, zseniális ötlet, ha nem akarsz lebukni. A rendőrök nem keresnék itt, az biztos – mosolyodott el Louis, és elégedetten hátradőlt a széken. Harryt kísértetiesen emlékeztette a nagyanyja macskájára, ami a vacsora után mindig boldogan elnyúlt a puha szőnyegen, és talán nem véletlenül.
– Nincs itt semmilyen bordélyház – csóválta a fejét zavartan. – Miért gondolod, hogy lennie kéne?
Louis végre rájött, hogy mennyire mellétrafált, mert az ajkát harapdálta elgondolkodva, és amikor felnézett Harryre, rajta volt a sor, hogy összezavarodjon.
– Ha nincs, akkor miért hívtál ide? Nem értelek… Nem értem ezt az egészet. Azt mondtad a telefonba, hogy többé nem kell majd rejtegetnem magam, ami nagyon jól hangzott, mert őszintén szólva néha úgy érzem, egyszerűbb lenne levágni a farkincámat. Hazudtál? – húzta össze a szemeit egész szűkre, és ahogy előrehajolt, Harry azt hitte, a következő pillanatban talán felugrik az asztalra.
– Dehogy! – vágta rá gyorsan. – Igazat mondtam neked. A munkád lényege az lenne, hogy önmagad lehess.
A hibrid vonásai végre ellazultak, és újra hátradőlt.
– Akkor nem kell pénzért szexelnem senkivel? – érdeklődött édesen oldalra döntött fejjel.
– Nem, Jézusom, erről szó sincs. Azt hitted, hogy strici vagyok? – kérdezte Harry zavartan nevetgélve.
– Azt hittem, hogy függő vagy – jelentette ki Louis kertelés nélkül, de amikor látta, hogy a másik ebből semmit sem ért, szemforgatva folytatta: – Függő, aki folyton visszatér a hibridekhez egy kis kefélésért.
Harrynek még a nyaka is elpirult, amikor végre megértette. Hallott már olyanokról, akik hatalmas összegeket voltak képesek kifizetni azért, hogy egy hibriddel tölthessék az éjszakát, és tudta jól, hogy mekkora üzlet épül erre az illegális keresletre, de nem tudta, miért. Valami furcsa fétisnek gondolta, de talán gyakoribb, mint sejtette.
– Mi ez a felhajtás a hibridszex körül? – bukott ki a száján, mielőtt még átgondolhatta volna, okos dolog-e megkérdezni pont ettől a fiútól.
– Nem fogod megérteni, amíg ki nem próbálod – felelte Louis, és két könyökét az asztalra téve, az állát a tenyerébe támasztva nézett Harryre. Most nem egy kajakómás cicára hasonlított, hanem inkább egy olyanra, aki a vacsoráját méregeti. Louis lassan megnyalta az ajkát, és Harry követte minden mozdulatát, amikor felfedezte a gyógyulófélben lévő sebet a hibrid ajkán. Ez visszarántotta a valóságba, de abban nem segített, hogy a szűrő visszakerüljön a szájára.
– Mégis mi lehet benne olyan különleges?
Harry tudatalattija nem elégedett meg egy kitérő válasszal, és egy külső szemlélőnek talán úgy tűnhetett, éppen flörtölnek egymással, de ő csak kíváncsi volt… legalábbis ezzel nyugtatta magát. Őszintén, fogalma sincs, meddig folytatták volna ezt a játékot, ha Niall nem lép be abban a pillanatban kopogás nélkül.
– Ó, ne haragudjatok, azt hittem, egyedül vagy – szabadkozott azonnal, de Harry látta rajta, hogy igazán nem is nagyon bánta a dolgot. Hatalmas vigyorral fordult a hibrid felé, és azonnal a kezét nyújtotta neki:
– Örülök, hogy itt vagy köztünk. Én Niall vagyok, te pedig Louis, ha jól tudom.
Amikor a hibrid csak bólintott, de nem viszonozta a kézfogást, Niallnek hirtelen leesett. A kezét a homlokára csapta, és gyorsan darálva szabadkozni kezdett: – Hát persze! Nem szeretitek az érintéseket. Ne haragudj, eszembe juthatott volna hamarabb is. Tudod, négy hónapig volt egy hibrid barátnőm, bár ő szerette, ha megérintettem. Nyilván, különben nem lettünk volna együtt – nevetgélt saját magán Niall.
Harry szájtátva figyelte a nevetséges jelenetet, de azonnal szöget ütött a fejében, hogy Niall sokkal többet tud a hibridekről, mint őt. Kicsit irigykedve, csodálkozva nézett rá, végül rájött, hogy itt ő a főnök, ezért megköszörülte a torkát:
– Niall, megtennéd, hogy odakint megvárod Louis-t, amíg aláírja a szerződést? Még át kell beszélnünk a részleteket, de szeretném, ha utána te vezetnéd körbe.
– Persze, szíves örömest – bólogatott a szőke, ír fiú, és jókedvűen kihátrált a szobából.
– Niall jó arc, habár egy kicsit furcsa elsőre – magyarázta Harry, csak hogy megtörje a csöndet, ami a fiú távozása után telepedett rájuk. – Még meg sem beszéltük, mit kell csinálnod – tette hozzá mellékesen, amivel kiérdemelt egy kaján vigyort Louis-tól.
– Nagyon messzire kalandoztunk a témától, ha valóban nem az lesz a feladatom, amire először gondoltam – helyeselt, és élvezettel nézte, hogy Harry zavartan kapkodja a tekintetét közte és a maga elé húzott papírok között.
– Nem, nem az lesz. Ami azt illeti, gyerekekkel fogsz foglalkozni.
– Nagyon perverz – jegyezte meg Louis, de amikor Harry szúrósan rápillantott, azonnal leolvadt a szájáról a mosoly, helyette a nyelvét öltötte ki leendő főnökére.
– Mindig így viselkedsz? – kérdezte Harry.
– Nem. Igazából csak akkor, ha önmagam lehetek, és szarok a következményekre – vonta meg a vállát a hibrid. – És most jól esik. Baromi jó érzés végre úgy viselkedni, amilyen vagyok valójában.
– És ilyenkor mindenkivel így beszélsz? – kíváncsiskodott Harry, mert tényleg érdekelte a válasz.
Louis szemeiben furcsa szikrák lobbantak, és először azt hitte, azért, mert dühös a kérdés miatt, de aztán kiderült, hogy erről szó sincs.
– Azt hiszed, különleges vagy? – susogta a fiú halkan.
– Nem – felelte Harry ugyanolyan halkan, és úgy döntött, ideje a papírokra koncentrálni. – A Saint Patrick egy olyan intézmény, ahová árva és bántalmazott gyerekek járnak. Pszichológusok és tanárok egyaránt megtalálhatóak az óraadók között, és arra próbáljuk őket felkészíteni, hogy le tudjanak érettségizni. A foglalkozásokat délutánonként tartjuk, amolyan felzárkóztatókat biztosítunk nekik az állandó pszichológiai felügyelet mellett – mondta, és felnézett a hibridre, hogy az figyel-e még rá.
– Ez jól hangzik, csak nem értem, hogy jövök én a képbe. Se tanár, se pszichológus nem vagyok. Esetleg a konyhára kerestek kisegítőket?
– Szeretném, ha bejárnál a pszichológusokkal tartott órákra. A cél az lenne, hogy a gyerekek ne féljenek a hibridektől, helyette inkább megszokjanak titeket. Szeretném, ha az előítéletek végre a háttérbe szorulnának – fogalmazott Harry eléggé nyersen, de érthetően.
– És azt hiszed, hogy ha ez a néhány száz gyerek találkozik velem, azzal megváltoztathatod a világot? Pff – horkant fel Louis, és hitetlenül megrázta a fejét. – Ha bemegyek hozzájuk, a szüleik tüzes vasvillával fogják körbekeríteni holnap az épületet.
– Nincsenek szüleik, Louis – nyomatékosította Harry. – Az kormányzat másfél évnyi huzavona után rábólintott az ötletemre. Csak azt kérték, hogy szerezzek egy megbízható hibridet.
– Akkor ez teljesen legális – képedt el Louis. – De honnan veszed, hogy én nem fogom széttépni őket?
– Megelőlegeztem a bizalmat – nyelt egy nagyot Harry. – Nem értem, miért akarsz folyton meggyőzni arról, hogy egy vadállat vagy.

– Mert a fejedbe kell vésni, hogy nem vagyok olyan, mint te – felelte a hibrid. – Oké, hol írjam alá, hogy elkezdhessük a cirkuszi előadás? – kérdezte flegmán, és a papírokért nyúlt.
– Cirkuszi előadás? Louis, erről szó sincs. Nem azt kértem tőlük, hogy mutogassanak, mint valami látványosságot – szögezte le Harry elborzadva.
– Ha így is lenne, még mindig jobb, mint az én fejemben gyártott első verzió – kacsintott a fiú, és a lapok aljára lendületes vonásokkal odakanyarította a nevét. – Viszont van egy feltételem.
– Mi lenne az? – kapta fel a fejét Harry.
– Három hét múlva szükségem van egy hetes szabira.
– Pont karácsony előtt? De hát…
– Akkor helyesbítek. Három hét múlva egy pár napig nem fogok bejönni dolgozni. Hidd el, a saját biztonságod érdekében is jobb ez így. Nem tudnék és nem is akarnék ellenállni neked, és az átkozott illatodnak – magyarázta a hibrid, és visszatolta a lapokat. Aztán felkelt a székből, de mielőtt távozott, még az asztal felett Harry felé hajolt, és mélyen a levegőbe szagolt. – Talán nem hiszed, de különleges vagy.
Aztán sarkon fordult, és komótos léptekkel kiment, hogy csatlakozhasson a várakozó Niallhöz. Harry ki tudja még meddig meredt maga elé, mielőtt rájött, hogy muszáj összeszednie magát. Felnyitotta a laptopját, és amikor elkezdett gépelni, csak akkor vette észre, hogy még mindig remeg a keze.

**

Louis már ebédidőre szerzett magának társaságot. Niallel és Sarahval hármasban ültek egy asztalnál, és olyan hangosan nevettek, hogy zengett tőlük az egész ebédlő. Harry egy futó gondolat után már ott állt mellettük, tálcával a kezében. Úgy érezte, hogy kihagyják valamiből, és ez nagyon bosszantotta.
– Leülhetek? – kérdezte komoran.
– Persze – felelte Niall, míg a többiek csak bólintottak. – Éppen arról kérdezte Sarah Louis-t, hogy miket szeret enni – avatta be az ír fiú azonnal.
– Ó, tényleg? És mi volt a válasz? – próbálta felvenni Harry a beszélgetés fonalát, kifejezetten a hibridnek intézve a kérdést.
– Nem a halas macskakaja, ahogy azt hinnéd – felelte Louis, és Sarahból újra kitört a nevetés.
– És a zöldséges macskakajáról mi a véleményed? – kérdezte Harry, és tudta, hogy csak bosszúból, mert a tudatlanságán nevetnek, de egy percig se bánta. Egészen addig, míg Louis lesajnáló pillantásokkal nem fordult felé.
– Kóstold meg, és oszd meg velünk a tapasztalataid – javasolta, és egy újabb adag sajtos tésztát tömött a szájába.
Amikor öt perccel később kettesben maradtak Niallel, már tudta jól, mi lesz a fiú első szava hozzá.
– Miért voltál bunkó vele? – értetlenkedett a szőke. – Ez annyira nem vall rád.
– Nem voltam vele bunkó – felelte Harry szúrós tekintettel. – Csak egy ártatlan kérdés volt.
– Na persze! – fakadt ki Niall. – Louis jófej. Nem érdemli meg, hogy így bánj vele. Főleg tőled…
– Honnan tudhatnám?! – kapta fel a vizet Harry, és a villája hangos csörömpöléssel landolt a porcelán tányérban. – Ti mind annyira jól ismeritek őket, én meg… fogalmam sincs róluk. Hosszú hónapokig lobbiztam, hogy ez az egész összejöjjön, közben meg azt sem tudom, mit esznek. Vagy hogy mikor miért viselkednek úgy, ahogy, és ez baromi frusztráló. Azt sem értem, miért szagolgat állandóan… talán büdös vagyok?
Niall egy pillanatig teljesen elképedve nézett rá, aztán hirtelen kipukkant belőle a nevetés. Harry rájött, hogy a kifakadása baromi gyerekesen hangzott, de azért elvárt volna némi komolyságot a barátjától.
– Nem hinném, hogy büdös vagy. Inkább úgy gondolom, kicsit túlkomplikálod a dolgokat. Gondolj csak bele. Te szagolgatod a lócitromot, ha felfordul tőle a gyomrod? – amikor Harry undorodva megcsóválta a fejét, folytatta: – Na, látod! Hibridek, első lecke: az ösztöneik irányítják őket, sokkal erőteljesebben, mint minket, és ebben nagy szerepe van a szaglásnak. Ha Louis szagolgat téged, nem azért teszi, mert kellemetlennek találja az illatod, hanem mert fel akar falni, és csak azért nem tette meg eddig, mert egy jól nevelt hibrid. Ez ilyen egyszerű.
Harry kis híján belefulladt a vizébe, ahogy ezeket Niall elmondta neki, de igyekezett érdektelen arcot vágni, amikor sikerült megállítania a köhögést. Igaz, hogy addigra már egy könnycsepp is végigfolyt az arcán, de legalább már nem fordult feléjük számtalan szempár.
– Ma találkoztam vele másodszor – szűrte a fogai között, mert Niallel ellentétben, figyelt rá, hogy más ne hallhassa őket.
– Na és? Az egyéjszakás kapcsolataiddal hányszor találkozol? Jó esetben csak egyszer – röhögött fel Niall a saját viccén. – Ösztönök… ez itt a lényeg.
– Oké, oké. És most mit kellene kezdenem ezzel az információval? – kérdezte Harry, és előre dőlve várta a választ.
– Az csak rajtad múlik, ebben nem segíthetek. De annyit mondhatok, hogy kezdésként talán eldönthetnéd, te mit gondolsz erről – felelte Niall, és úgy tűnt, többet tényleg nem fog segíteni, mert már állt fel, hogy visszavigye a tálcáját.

**

Harry nem viselte túl jól az első hetet. Úgy érezte, Louis jelenléte számára terhelőbb, mint bármely munkatársának, aki ellenezte a dolgot. Pedig második nap ő kérte a hibridet, hogy vegye le a sapkáját, ne rejtegesse magát tovább, és onnantól kezdve képtelen volt elvonni a pillantását Louis édes, puhának tűnő fülecskéiről, vagy a hosszú farkincájáról, ami egy pillanatra sem nyugodott. Hozzá akart érni, de ez volt az első szabály, amit megtanult: sose érints meg egy hibridet az engedélye nélkül, és abban biztos volt, hogy engedélyt nem fog kérni rá. Így nem maradt más, mint hogy lopva nézze, bámulja, fürkéssze minden pillanatban, amikor egymás közelében voltak.
És a hibrid néha észrevette. Volt, amikor nem fedte fel magát azonnal, csupán az asztal lapjára mosolygott, de akadt olyan is, amikor viszonozta a szemkontaktust, és nyíltan flörtölni kezdett Harryvel, aki ilyenkor persze elkapta a pillantását, és inkább az ebédjébe vagy papírjaiba merült. A szerződés aláírása óta nem volt alkalmuk kettesben beszélgetni, és őszintén, Harry nem is bánta ezt nagyon. Nem tudta, mit mondhatna neki, amivel nem hozná saját magát zavarba, így biztonságosabbnak gondolta tartani a távolságot. Aztán az első hét utolsó napján mégis győzött a kíváncsiság, amikor egy félig nyitott tanterem ajtaja mellett sétált el, és meghallotta Louis senkivel össze nem téveszthető hangját.
– … de a munkaszerzés számunkra szinte lehetetlen. Az emberek nem viselnek el maguk mellett egy hibridet.
– Miért? Azon kívül, hogy van farkincátok és két plusz fületek, nem sokban különböztök – szólalt meg egy hangjából ítélve tinédzser fiú.
– Vannak biológiai dolgok, amikben különbözünk, és úgy tűnik, ez elég, hogy kiközösítsenek – felelte Louis keserűséggel a hangjában. – De álszentség lenne azt mondani, hogy imádom az embereket. Eddig sajnos csak negatív dolgokat tapasztaltam velük kapcsolatban, kivéve egy személyt, így talán megértitek, hogy bizalmatlan vagyok veletek szemben – mondta egy kis játékossággal a hangjában.
– Ezek szerint képtelen lennél kapcsolatban élni egy emberrel? Folyton benned lenne a bizalmatlanság? – tette fel az újabb kérdést egy lány.
– Ezen még sosem gondolkodtam – vallotta be őszintén Louis. – Nem lenne egyszerű, ez kétségtelen, de biztos van olyan, akiért megérné. Tudjátok, a mi… szóval a mi biológiai szükségletünk néha teljesen eltér a tiétektől. Ez sem könnyítené meg a dolgot.
– Ezt úgy érted, néha kedvetek támad megtámadni gyerekeket? – kérdezte egy ellenséges hang, mire Harry homlokráncolva lépett közelebb az ajtóhoz, hogy jobban halljon.
– Ezt… mire gondolsz pontosan? – kérdezte a hibrid elhalványult hangon, és Harry örült, hogy közelebb ment.
– Előfordul, hogy gyerekeket támadtok meg, mert nem bírtok parancsolni az ösztöneiteknek? – folytatta a kérdező fagyos hangon.
– Nem beszélhetek mindannyiunk nevében, de én sosem tennék ilyet. Mint az emberek között, köztünk is vannak szemétládák – úgy tűnt, Louis nem szorul segítségre, ezért Harry egy picit fellélegzett.
– De nagyobb az esélye, hogy előforduljon ilyen amiatt, hogy vannak időszakok, amikor képtelenek vagytok nemet mondani az ösztönöknek? – kérdezte a lány kíméletlenül.
– Nem tudok adatokat. De gondolom, igen – felelte Louis bizonytalanul. – Olyankor nem igazán vagyunk önmagunk.
Harry már hallott ezekről az időszakokról, és ha jól sejtette, Louis is ezért vett kis szabadságot karácsony előttre.
– Akkor nem véletlen, hogy egy olyan, mint te, megerőszakolt két évvel ezelőtt?
Talán még a légy zümmögését is lehetett hallani a beállt csöndben. Harry nem bírta tovább, belökte az ajtót, és belépett a terembe. Legalább tíz tinédzser szempár szegeződött rá, de a hibrid még mindig a földet nézte.
– A mai foglalkozásnak vége, srácok. Beszélnem kell Louis-val, ha megengeditek – azzal az ajtó felé terelte a fiút, de Louis még visszafordult egy pillanatra.
– Szívből sajnálom, ami veled történt – mondta a szőke hajú, nagyjából tizenöt éves lánynak, aki könnyekkel a szemében nézett rájuk.
– Gyere az irodámba! – adta ki a parancsot Harry, amikor a fiúval kiléptek a folyosóra.
Louis némán követte őt, és amikor beértek a kis helyiségbe, akkor se szólalt meg, csak lehuppant a székre.
– Minden rendben? – kérdezte tőle Harry együttérzőn.
– Miért tőlem kérdezed? Miért nem attól a lánytól? És miért nem szóltál, hogy találkozni fogok ilyen áldozatokkal? – tért vissza a régi, paprikás kedvű Louis.
– Fogalmam sem volt róla. Sajnálom, tényleg – szabadkozott Harry azonnal, és ő is leült a székére. – Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. De még mindig azt gondolom, hogy a jelenléted segíthet nekik. Annak a lánynak is. Talán elhiszi, hogy nem csak szörnyeteg hibridek léteznek, hanem olyanok is, mint te.
– Pff, na persze – horkant fel Louis. – Te nem láttad a gyűlöletet a szemében.
– Hallottam, amiket a fejedhez vágott.
– Persze, hogy hallottad, hisz hallgatóztál – vágott vissza a hibrid.
– Honnan…
– Az illatod elárult – válaszolt Louis a fel sem tett kérdésre. – Azonnal tudtam, hogy a közelben vagy, semmi értelme előlem rejtőzködni.
– Hát persze – nyögött fel Harry, és drámaian hátraejtette a fejét. – De legalább megtudtam, hogy kitűnően megértitek egymást a gyerekekkel.
– Pont most mondod ezt? Amikor kihúztál egy kellemetlen helyzetből? – vonta fel a szemöldökét Louis, de a farkincája izgatottan mozgott jobbra-balra, ezért Harry tudta, hogy tetszett neki a dicséret. Most először volt alkalma ilyen közelről szemügyre venni, és teljesen elvarázsolta. A szőr rajta pontosan olyan homokbarna volt, mint a hibrid haja, és selymesnek tűnt. Nagyon-nagyon selymesnek.
– Már értem, hogy érezhetik magukat a nők, akiknek a dekoltázsát bámulják a szemük helyett – jegyezte meg Louis tettetett unalommal.
– Ne haragudj, csak… olyan különleges – magyarázta Harry akadozva, és végre a fiú arcára nézett. – Bocsánat. Ez is amolyan ösztön féle – tette hozzá, és amikor Louis elismerően elmosolyodott, ő is csatlakozott hozzá.
– Kedvellek téged. Egy nap talán hozzáérhetsz – ejtette Louis álmodozva az állát az asztalon letámasztott kezébe, és néhány pillanatig még bámulták egymást, mielőtt felállt, és kijelentette, ideje hazamennie. Harry egyre jobban szerette ezeket a néma, zavarba ejtő másodperceket, és még hosszú ideig mosolygott azután is, hogy Louis a farkincáját maga köré tekerve simított végig az ujjaival a bozontos végén, csak hogy még csábítóbb legyen a gondolat, hogy egyszer ő is belefúrhatja az ujját a puha szőrbe.